Találkozás
Amikor a gyermekeim 3-4 évesek lettek, kedvenc játszóterünkké vált a Rózsák-parkja. Egy zárt játszótérről van szó, amelyet a Szamos és a Malomárok is határol, autósforgalom nincs a közelében. Szomszédságában egy tenisz-klub és egy vendéglő is található, és nem utolsósorban a város egyik legelőkellőbb, hatalmas új tömbháza, melynek szűkebb környezete jobbmódú lakóinak igényeihez van igazítva. A város egyik dzsentrifikálódás által megérintett területéről van tehát szó, ahol joggingolók kocognak, gördeszkás kamaszok ügyeskednek, és ráérős középosztálybeli szülők gyönyörködnek bukdácsoló gyerekeikben. A parkocskát egyik oldalán a Malomárok, azaz egy Szamosból leágazó patak határolja. A patak túloldalán bokrokkal és fákkal sűrűn benőtt meredek mart húzódik, amely fölött már a Monostor negyed alsó széle következik. A patak és a meredek oldal miatt ide nincs átjárás, így a Malomároknak ezen az oldalán egy, ugyan erősen szem előtt levő, de mégis teljesen elhagyott zöld földsáv található. Ezen a területen akadt meg a szemem egy háznak nehezen nevezhető hajlékon. A földsáv tetején található házacska alig látszott ki a sűrű, zöld környezetből, de annál szembe tűnőbb volt a két babakocsi, amelyeket a lakók rendszerint lent hagytak közvetlenül a patak partján. Kisgyerekes szülőként én ezekre figyeltem fel, arra, hogy kettő is van, azaz két hasonló korú kisgyerek is élhet azon a helyen, ahol felnőttek soha nem mutatkoznak, de az életről azért sok jel árulkodik. Engedve kíváncsiságomnak, egyszer megkerestem az oda vezető ösvényt.
A kis építményt kerítés vette körül, melyen belül dühös kutya rángatta a láncát. A „ház” alapelemét egy kb. 2x1,5 méteres téglából épült helyiség képezte, szerszámok tartására készíthette valamelyik kertészkedő blokklakó. (A közelben levő monostori tömbházak melletti szabad területeken több kis megtűrt zöldségeskert is található.) Ezt toldották ki egy különböző préselt lemezekből összetákolt további helyiséggel – ez utóbbi konyha-nappaliként szolgált, a téglafalak határolta részt pedig egészen kitöltötte egy matrac, itt aludtak. A házban négyen laktak, férj, feleség, egy egyéves és egy kétéves gyerek. A fűtés a konyhából történt, dobkályhával. Kukákból gyűjtött hulladékfával tüzeltek. Víz nem volt a közelben, valamelyik utcai csapról hordták. Rendesen elszörnyedtem annak a gondolatától, hogy hogy lehet itt a két-, illetve egyéves gyerekeket naponta többször pelenkázni, tisztán tartani. A következő hetekben többször is visszamentem hozzájuk, és bár az elején nem tudták hová tenni az érdeklődésemet (leginkább valamilyen papfélének néztek) idővel valamennyire elfogadtak. Sokat ámultam azon, hogy e kívülről mégiscsak jobbféle szemétkupacnak kinéző hely közepette a házban mennyire otthonos környezetet lehetett teremteni. Míg a ház körüli, bekerített „udvaron” néha eluralkodott a folyton csak gyűlő kacat, a házban mindig takaros rend volt. Asztalka, ülőhely, kis polc ételeknek és gyógyszereknek. A földön szőnyeg. Több ízben is rácsodálkoztam, hogy mennyire otthonként tud működni ez a kívülről háznak alig kinéző hely. Egy vasárnap délelőtt tisztálkodás után találtam a családot, mindent belengett a sampon szaga, mindenki derűs volt, a gyerekek rosszalkodtak, a szülők a jövőt tervezték. Karácsonykor egy kis műkarácsonyfa is állt a sarokban, és bőven volt élelem - mások is bekopogtak hozzájuk, és ünnepkor úgy tűnik az alamizsnaosztási kedv is jobban lángol az emberekben. Ezeknek az élményeknek a hatására alakulhatott ki bennem az a meggyőződés, hogy akármekkora nyomorban is élnek, ez azért egy működő háztartás, ezek a gyerekek egy család melegében élnek és nőnek fel, szeretet veszi őket körül, jól van ez így. Ionuț, a férj, úgy mutatkozott be, mint aki a környező blokkok és üzletek kukáiból kartonokat és egyéb hasznosítható hulladékot gyűjt. Kis kézi szekerével naponta végig járta e helyeket, a begyűjtött hulladékot esténként leadta egy gyűjtőpontba. A kukákból került a tűzifa is, és még egyebek is, gerendák, kidobott ajtó és ablakkeretek, melyeket Ionuț egy szomszédos üres telken halmozott fel egy majdani házépítés reményében.
Hajléktalan lét cigányként, Kolozsváron
Mindez persze egy bemutatkozás keretében felépített önreprezentáció volt, melynek magját, bármily meglepő, egy sikeres önmegvalósítás gondolata képezte. Ionuț ugyanis, bármennyire is törékeny egszisztenciát épített fel magának, ennél sokkal rosszabb helyzetből indult. Anyja Csomafája cigánytelepéről származott, férjével egy Kolozsvárhoz közeli faluba költöztek. Itt nem cigány szomszédságban laktak, de botrányos életet éltek, az apa és a nagyobb fiai állandóan konfliktusban voltak a környezetükkel, a verekedések rendszeresek voltak, késelések is történtek, mígnem egyszer aztán halálos áldozata is lett e viszonynak. Házukat bosszúból felgyújtották, az apa börtönbe került, a nagyobb fiúk eltűntek a színről, míg az anya a kisebb lánygyermekekkel visszament a szülőfalujába. A nagyobb lányok egy része már férjnél volt, szerte a világban. Ionuț ekkor 14 éves, ő nem megy az anyjával falura, Kolozsvárra húzódik, és a Grigorescu negyed szélén, e városrész beépítetlen részein hajléktalanként él tovább. Egykori szomszédjaik most is gyűlölettel beszélnek családjáról, és róla is, rávetítve a családjával szembeni haragot – többen is tudják, hogy hol él, a falu figyel és nem felejt.
Nem tudom pontosan, hogy mikor jöhetett össze a feleségével, Dinával, a gyerekek számából visszaszámolva valamikor 2008–2010 között. Dina múltjáról szinte semmit sem tudtam meg, vele lényegesen kevesebbet beszélgettem. Valahonnan Beszterce megyéből származik, és valószínűleg ő is Kolozsvár utcáin élt amikor találkoztak. Ekkor már volt egy gyereke, vele és a Ionuțcal közös újabb gyerekekkel továbbra is kvázi hajléktalanként élhettek, és főleg koldulásból tarthatták fent magukat. Sajnos erről az időszakról nem sokat tudok, de az biztos, hogy amikor már négy gyerekkel hányódtak, szociális munkások közbenjárásával igénybe vették az egyik ideiglenes hajléktalan szállót. Ez egyértelműen csak átmeneti megoldás volt számukra, hisz csak véges ideig maradhattak, lakáshoz jutásra pedig reményük továbbra sem volt. Pénzük sem volt, így titokban továbbra is koldultak, amikor lehetett. Egyszer azonban lebuktak, Ionuțot kapták el, és a helyzetet külön súlyosbította, hogy a Dina első, vér szerint más apától származó gyereke is vele volt. Az eredmény az lett, hogy mint gyerekeiket (sőt, a más gyerekét is) koldulásra kényszerítő szülőktől a gyerekeket elvették, állami gondozásba kerültek, ők pedig vissza az utcára. Jöttek a további gyerekek, az életforma viszont jobb híján maradt a régi. Végül ez az árokparti berendezkedés alakult ki, amikor én találkoztam velük már több éve itt éltek.
Ezzel a családi örökséggel szembe állítva válik érthetővé, mitől is érezhette magát self-made man-nek Ionuț. A botrányos, gyűlölt család sarjaként rendes emberré vált, aki munkával keresi a kenyerét, még ha a hulladékgyűjtést nem is tekinti mindenki munkának. Családja van, amelynek fedelet teremtett a feje fölé, ha csak olyat is amilyet. Bizonytalan ugyan ez az egzisztencia, de pillanatnyilag fenntarthatónak tűnik. Még csak nem is egyértelműen hajléktalanok, a házuknak van egy tulajdonosa, legalábbis valaki ezt állítja, és e címen behajt valamennyi lakbért is rajtuk, ha nem fizetnek rájuk hívja a rendőrséget. Valójában persze mégiscsak hajléktalanok, olyannyira, hogy rendes személyi igazolványuk sincs, hisz az árokpartra nem állítható ki ilyen. E helyett ideiglenes, papírkartonból készült személyazonossági iratuk van, amelynek évente lejár az érvényessége, ezért újat kell évente igényelni, ami nem olyan egyszerű, mert feleségével együtt mindketten analfabéták. Ha pedig az igénylés elmarad, vagy valami miatt nem sikerül, a szociális segélyhez nem férnek hozzá. Így aztán mikor van segély, mikor nincs, amikor megismertem őket nem volt, és amennyire képet tudtam erről a kérdésről alkotni, általában nem volt.
A hulladékgyűjtés, mint „foglalkozás” kiemelése, felmutatása, Ionuț önreprezentációjának fontos, központi eleme volt. Egyrészt olyan pozitív énképet lehetett építeni rá, amely tartást adhat az embernek még egy ilyen helyzetben is, másrészt ez az, amit ha meg is mosolyognak a „rendes” emberek, mint nem komolyan vehető dolgot, azért valamennyire értelmezhető munkaként. A valódi gazdasági stratégiájuk ennél jóval összetettebb volt. Dina vasárnaponként rendszeresen koldult egy ortodox templom bejáratánál. A csecsemővel kolduló asszonyt a pap is és a hívek is ismerték már, jóravaló, rendes, istenhívő asszonynak tartották, ezért nézték el neki az amúgy törvénytelen koldulást. Ez utóbbi a pap megfogalmazása. Több volt ez, mint koldulás, az asszonyok gyakran elhívták magukhoz, hogy ruhákkal és élelemmel lássák el. Dinának ez a tevékenysége elég időigényes volt, gyakran találtam otthon Ionuțot egyedül, a gyerekekre vigyázva, miközben Dina valamilyen beszerző úton volt. Jelentős lehetett az alkalmi segítők nyújtotta bevétel is. Időnként folyton felbukkant egy-egy elszánt megmentő, aki megmozgatott értük forrásokat és kapcsolatokat, egy időben a sajtóban is cikkeztek a helyzetükről. Ezek a kísérletek mindig azt a célt tűzték ki, hogy Ionuțból rendes melóst csinálnak, aztán mind belebuktak a már működő életforma inerciójába. Én is ebbe a kategóriába tartozhattam. A velem való viszonyukból kiindulva: ezekkel a kapcsolatokkal nem éltek vissza, nem jártak a nyakukra, nem törekedtek a kapcsolat szorosabbra fűzésére. Vészhelyzetekben jól jött, ha meg lehetett szólítani még egyszer ezek valamelyikét. Mindezek mellett Ionuțnak néha alkalmi munkái is akadtak. A sok évi egy környéken élés több hosszú távú ismeretséget is eredményezett, köztük potenciális munkaadókat is, volt például így segédmunkás egy hétvégi ház építésénél. Végül pedig, a hulladékgyűjtés mellett néha olyasmiket is talált, amiknek valójában volt gazdájuk. A fölösleges kacatként utcára kitett és a csak kint felejtett, vagy átmenetileg kint tárolt cuccok között nem is olyan egyértelmű a határ. Nincs mit szépíteni ezen, a család gazdasági stratégiájának az alkalomszerű apróbb lopások is fontos részét képezték. Ezekből lehetett hirtelen kiadásokra pénzt szerezni, vagy megadni az uzsorásnak a szorító kölcsönt. Ezek már csak az én hozzáköltéseim, de valahogy így kell ezt a miliőt elképzelni, mindenre elszánt hajléktalanok, alvilági arcok ismeretségi hálózatát, akiket az utcán élve nem kerülhetsz ki. Akik között egyesek annyira nyomorultak, hogy számukra nincs a javaknak az a jelentéktelensége, amelynél már nem érdemes hátba szúrni valakit a megszerzéséért, ahol az agresszió a mindennapi érvényesülés egyik eszköze. Ennek a szociális környezetnek a figyelembevételével lehet és szabad szerintem Ionuț teljesítményét értékelni. Itt megvédeni magad, feleséged és gyermekeidet, fenntartani magatokat együtt, családként, nem akármilyen teljesítmény. Azt hiszem, a családon belüli szereposztás egyensúlyát is valahogy ezzel együtt lehet elképzelni: az állandó bevételek nagyobbik része az asszony és a gyermekek révén áramlott be a családba, a kiépített segítő kapcsolatrendszerének köszönhetően. Az otthonosság megteremtése is elsősorban neki köszönhető. A férj ezzel szemben ritkábban, de nagyobb bevételekhez jut, a család számára pedig ő teremti meg a fizikai biztonságot, távol tartja tőlük a külvilágot ellenséges közeledéseit, a hányattatások során keres, tárgyal, alkukat köt.
Az itt vázolt életformának volt még két fontos összetevője, amelyek nélkül nem lett volna fenntartható. Az egyik az egészségügyi rendszer sürgősségi szolgálata. Hajléktalanként nincs ahogy családi orvosod legyen, amúgy sincs semmiféle biztosításod, így betegség esetén az egyetlen lehetőséged a sürgősségre menni. A gyerekek tavasszal és ősszel gyakran lebetegedtek, egyik a másiktól elkapta az influenzát, kikezeletlenül egymást folyton újra fertőzték, így aztán nem ritkán tarthatatlanná vált a helyzet. Ilyenkor Dina a gyerekekkel bevonult a sürgősségre, a legrosszabb állapotban levő gyerekkel kórházba utalták, ahova magával vitte a többi gyereket is. A legtöbbször emberséges bánásmódról számolt be, jóindulatú orvosok az összes gyereket megvizsgálták, elintézték, hogy akár egy hétig is bent maradjanak. Egy-egy kórházban töltött hét után kikezelve, „rendbe téve” jött ki a kórházból a család. A másik fontos elem pedig a Ionuț falun élő anyja, akihez vészhelyzetben menekülhettek. Akármilyen nyomorúságban is élt Csomafáján ez az öregasszony, pár hétre vagy akár hónapra mindig befogadta a fiát családjával. Nem egyedül élt, hanem más rokon családokkal közösen, így Ionuțék befogadása hosszabb időre nem volt problémamentes, de a téli hónapokban, a nagy hidegek idején gyerekekkel az utcán-lét ellehetetlenedik, az összetákolt hajlékok nem fűthetők rendesen. Az egy udvaron élő rokon családokkal előbb-utóbb összevesztek, verekedésekig is fajult a dolog, (egyszer itt is jártam, ez is egy agresszív miliő volt), így aztán tavasszal a város nyújtotta szabadságtól fellélegezve, megkönnyebbülve vágtak neki az újabb évnek.
E helyzetkép nem lenne teljese, ha nem tennénk hozzá azt is, hogy Ionuț teljesen, Dina gyakorlatilag írástudatlan. Hogy mit jelent a 21. században analfabétának lenni, azt mi, teljesen alfabetizált szociális környezetben élők, már nem is nagyon vagyunk képesek tudatosítani, ezért azt hiszem alá is becsüljük a jelentőségét. Azt még szokás mondogatni, hogy írástudás nélkül nehéz munkát találni, bár talán nem is annyira nehéz, de arra ritkán gondolunk, hogy milyen jelentősége van az írásbeli kommunikációra épülő társadalomban való eligazodásban. Írástudatlanként bármilyen hivatali ügyintézésnél mások kényének-kedvének kiszolgáltatottja vagy, a személyazonossági iratok igénylésétől a szociális segélyhez folyamodásig. Írástudatlanként nem érted a bankautomata hibaüzenetét (és cigányként jobb, ha nem kérsz ilyenkor segítséget), és nem tudsz egy mobiltelefonon eligazodni. Sőt, egy szupermarketben sem tudsz boldogulni, hisz a termékleírástól az árakig mindent leírva találsz. Egy náluk tett esti látogatás alkalmával rossz helyre parkoltam, s amíg odavoltam bezárták az autómat egy udvarra. Ionuț gyorsan felkutatta a helyet és fellélegezve vitt egy falragaszhoz, amelyen egy telefonszám is volt, ebben vélte a megoldást. Azt már csak én tudtam kiolvasni, hogy ez az őrző-védő cég telefonszáma, betörések esetére adták meg. Egyszóval e család megismerése előtt sosem gondoltam végig, hogy a kiszolgáltatottság milyen hihetetlen mértékét tudja eredményezni a teljes analfabetizmus. Amely jó eséllyel a gyerekeikre is vár.
A fenti élethelyzet túlélésében, a mindenféle nehézségek áthidalásában fontos szerepe volt annak, hogy a családnak volt egy világos jövőterve: falura akartak költözni, saját házba, ahol megteremtik azokat az életkörülményeket, amelyek mellett állami gondozásba került gyermekeiket is visszakaphatják. E terv jegyében sikerült vásárolniuk egy 6 árnyi telket egy Kolozsvártól 40 km-re levő faluban, amelyet öt év alatt nagyrészt ki is fizettek. Egy elnéptelenedő kis falu volt ez Kolozs és Szilágy megye határán, olyan hely, ahonnan az emberek elköltözni szoktak, de ők pontosan ennek köszönhetően tudtak hozzájutni az elértéktelenedő földhöz. Ionuț gyerekkori emlékeire építve arra számított, hogy falun meg tudna élni napszámból, illetve maga is tud majd állatokat tartani, legalább szekeret és lovat, amellyel majd több munkát is kap, mint puszta kétkezi napszámosként. Azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen azokat az életkörülményeket tűzték ki célul, amelyekből a falusi romákat a szociális rendszer elvileg kimozdítani próbálja. Hajléktalanból rendes cigány családdá szerettek volna válni, ami számukra és főleg a gyerekeik számára hatalmas lépés lett volna, hisz a patakpartról semmilyen szolgáltatáshoz sem juthattak hozzá, oviba-iskolába innen nem lehet járni, családi orvosuk nem volt, szociális segély sem volt. Az alamizsnaként élelemre kapott pénzt tehát félretették a telek kifizetésére, amit a segítő szándékúak előtt eltitkoltak, hisz ki adott volna bármit is telekvásárlásra, az adakozáshoz az extrém nyomort kellett kiszínezni és mutogatni. A kukázás során talált építőanyagokat, lakásfelújítások után kidobott gerendákat, ajtó és ablakkereteket, bútorokat a kicsiszekerével hazahordta és a házuk melletti elhagyott telken gondosan gyűjtögette, a nagy pillanatra várva.
A falusi házépítési álomról sajnos idővel kiderült, hogy kivitelezhetetlen. A telek előző tulajdonosa megbánta, hogy nekik adta, a rokonok maguk szerették volna megvenni és nyomást gyakoroltak rá, hogy vegye vissza. A közelben lakók hallani sem akartak róla, hogy cigány család költözzön oda, fenyegetőztek, aztán egyik ottjártukkor az is tisztázódott, hogy a helyi önkormányzat egyáltalán nem hajlandó megengedni az építkezést, nem csak hogy engedélyt nem adnak rá, de a polgármester máris megfenyegette őket a bármilyen felépített épület ledózerolásával. Zavaros tulajdonjogú kültelek volt ez valójában, a házakhoz közel eső szántóföld, a vásárlás nem volt törvényesen rendben, és tényleg nem voltak jogosultak építeni rá – ez a terv tehát füstbe ment.
A kálvária
2019 tavaszán, nem sokkal a városba visszatérésük után megszületett a következő gyerekük, immár ötön laktak tehát az árokparti hajlékban. Nem sokkal ez után meghalt Ionuț anyja. A temetés kapcsán egy hétig Csomafáján ültek, ezalatt a már újra berendezett viskójukat valakik kirabolták – alamizsnaként kapott élelmiszereket és pelenka-csomagokat vittek el. Az, hogy akad aki még őket is kirabolja, csak engem lepett meg, velük már korábban is megtörtént. A kérdésemre, hogy kik lehettek az elkövetők, „valami szerencsétlenek a környékről”, (niște amărâți de aici din zonă) mondta Dina együttérzéssel, és hamar rendbe tették a lakhelyet. Pár hét múlva azonban újabb szerencsétlenség következett. A közelben épült luxusblokkok lakói több ízben is kísérletet tettek a tömbházak melletti területek lezárására, és kívülállók számára zárt, lakóközösségi területkénti működtetésére. Ebben a törekvésükben a patakpartot is lezárták, a patakpart viszont a román törvények értelmében közterület, azaz ez a lépésük jogtalan volt. A dzsentrifikálódást ellenző aktivisták felfigyeltek erre a törvénytelenségre, és ki is vívták a terület újra megnyitását. De nem érték be ennyivel, további lépésként kezdeményezték, hogy az önkormányzat adjon a patakpartnak valamilyen funkciót is, tegye járhatóvá. Felmérték a terepet, megtalálták az ott élő családot, és javasolt tervükben a társadalmi inklúzió jegyében úgy gondolták, hogy a család majd jól megfér az arra sétálagtókkal. A területért felelős rendőrök azonban ezt nem így látták, úgy döntöttek, hogy az önkormányzat figyelmének odairányulása előtt rendet teremtenek a környéken, ennek részeként pedig távozásra szólították fel Ionuțékat. Így történt, hogy a városi térhasználat egyenlőtlenségei elleni küzdelem eredményeként a család az utcára került.
A rendőrség felszólítására elhagyták a házat, de a környéken maradtak, és miután az üresen maradt lakhellyel és a körülötte levő területtel semmi sem történt, pár nap múlva visszaköltöztek. Néhány napon belül azonban újra megjelentek a rend őrei, veréssel és a gyerekek állami gondozásba helyezésével fenyegetőzve újra elkergették őket, és visszatérésüket megelőzendő ezúttal a viskót felgyújtották. Matracukat és néhány nagyobb tárgyat egy a ház melletti beton aknába menekítették, ide egy ideig éjszakánként visszajártak aludni, de túl veszélyesnek találták a bújócskázást a rendőrséggel, végleg feladták ezt a helyet. Néhány éjszakát egy híd alatt töltöttek, majd behúzódtak egy fából készült ortodox kápolna tornácára. Kis fatemplom volt ez, amilyet építendő ortodox templomok kijelölt helyére első körben szoktak felhúzni, majd a templom felépítése után lebontanak. Itt is már épülőben volt az új templom, a misézés már ennek az alagsorában folyt, a kápolna tornácát építőanyagok raktározására használták, a család ezek mellett vetett magának vackot éjszakánként. Egyik oldalán zárt, másikon nyitott tér volt ez, a beton padozatra szőnyeget terítettek, arra ágyaztak meg, a gyerekeknek egy hosszában a tornác mellé állított padon. Nappal itt sem ülhettek, de legalább cuccaik egy részét itt hagyhatták napközben is, esténként pedig visszatértek aludni. Pár hét ilyen utcán téblábolás után a csomafáji rokonokhoz kérezkedtek be. Ez jót tett a gyerekeknek, de hívatlan vendégként sokat nem maradhattak, újabb néhány hét után újra visszajöttek a kápolna tornácára. Közben abban reménykedtek, hogy idővel mégiscsak kerül valamilyen szállás. A gyerekekkel és cuccokkal együtt az utcán lét azonban teljesen ellehetetlenítette a szokásos életmódjukat. Miközben a család állandóan motyójával a keze ügyében élt, bármelyik pillanatban menekülésre készen, Ionuț még a papírgyűjtögetés idejére sem tudta magukra hagyni őket, hisz nem tudhatta, hogy ott találja-e még őket, amikor visszatér. Az adományként kapott cuccokat sem tudták megőrizni, a futamodásokkor az összegyűjtött dolgok – ruhák, élelmiszerek – nagy része rendszerint odaveszett. Így az alamizsna maradt a túlélésük alapja. Erősen esős június volt, ekkor értettem meg, hogy a papírhulladék gyűjtésénél résen kell lenni, különben pillanatok alatt elázik és értékét veszti.
Néhány hét utcai hányódás után tarthatatlanná vált a helyzet, az újszülött pelenkázása, tisztán tartása például teljesen megoldhatatlan volt. Nem volt más választásuk, újra a csomafáji rokonok nyakára mentek, és ezúttal több hétre ott is ragadtak. Helyzetük egy lehetséges megoldásának az tűnt, hogy egy Kolozsvártól távolabb eső faluban találnak egy olcsón megvehető telket, amelyre a tél beköszöntéig még fel tud építeni egy hajlékot. Ehhez segítséget ígértem, és rajtam kívül is voltak még potenciális segítők. Akadálya volt viszont a tervnek, hogy az eladó telkek keresését a Ionuț feladatának tekintettük, ő viszont az utcán lét mellett nem tudott ezzel foglalkozni. Nem is volt egyszerű feladat, mert a célul kitűzött, távoli faluban lerobbant állapotban levő házakat ritkán hirdetik a formális ingatlanpiacon, ezeket személyesen fel kell kutatni. Most viszont alkalma adódott Csomafáján körülnézni, ahol talált is egy félkész állapotban levő házat. Egy barátommal megkerestük ezt a házat. Egy helyi roma család tulajdonában volt, a család a befejezetlen ház mellett álló putriban élt, de hirtelen sok pénzre lett szükségük, így megváltak volna az új háztól. Megváltak volna, de arról hallani sem akartak, hogy az új tulajdonos Ionuț legyen. Az ittas, és látogatásunktól erősen bosszús tulajdonos az igazságtalanság netovábbjának érezte, hogy Ionuț családján akarunk segíteni. És hát okkal. Több tucat hozzájuk hasonló helyzetben élő család tengődött itt, a segítségünk tulajdonképpen bármelyiket ugyanúgy megillette volna. Ezeket a családokat is fenyegethette volna a gyermekvédelmi hatóság a gyerekek elvételével, csak hát ezek senkinek sem voltak a szeme előtt. A más nyomora tulajdonképpen attól gond, hogy látjuk, a távoli falu cigánytelepének a nyomorát viszont senki sem látja. Ezek a családok bizonyos szempontból rosszabbul éltek, mint Ionuțék az alkalmilag adódó hajlékokban, a hányódások ellenére. Itt nem volt alamizsna, nem akadtak alkalmi megmentők, a kukák üresek voltak. E látogatás hatására értettem meg, hogy a város utcáinak kiszolgáltatottsága hogyan lehet kívánatosabb, mint ez a falusi roma környezet. Hozzájuk képest Ionuț családja mindig jobb és tisztább öltözetben járt, és az élelem is mindig kikerült. Nem cigiztek és nem italoztak, (két és fél év alatt nyomát sem láttam alkoholnak a közelükben), a Csomafáján látottakhoz képest a viselkedésük határozottan kifinomultabb volt. Innen nézve azonban Ionuț mégiscsak egy gyanús származású városi tekergő volt, rossz hírű ficsúr. Nem mondták, de hozzáköltöttem a helyiek ellenséges viszonyulásának megértéséhez, hogy egy újabb, sok gyerekes család ide költözése az itteni szűkös erőforrások több fele osztását is eredményezné. Itt az életben maradás egy „nulla összegű játék”, amennyi a beköltöző családnak jut, annyival kevesebb jut majd nekik. Ehhez képest a városi erőforrások végtelenek, maradjanak tehát csak ott. Ezt szerintem valahol Ionuțék is így látták, nem is nagyon igyekeztek a falun letelepedéssel, én pedig kételkedni kezdtem benne, hogy a házvásárlás egy jelentős roma lakosságú faluban (mert csak erre volt esély) realista megoldás lehetne a helyzetükre.
Az élhetetlen csomafáji viszonyok közepette ezúttal sem bírták sokáig, augusztusban újra Kolozsváron voltak. A rossz idő miatt a gyermekek lebetegedtek, a másfél éves tüdőgyulladásba esett, Dina a három gyermekkel bekerült a sürgősségi kórházba. Öt napot ültek bent, emberségesen bántak velük, a csecsemőt hűlésből kezelték ki, a nagyobbik alultápláltság miatt kapott perfúziót. Ez az idő viszont elég volt a magára maradt Ionuțnak, hogy szálláshelyet találjon, egy üresen álló vállalati épületben. Itt már lakott két másik hajléktalan roma család, egyikük szintén két gyerekkel, akik valamilyen egyezség keretében őket is befogadták. Irodahelyiségek lehettek valaha, minden család külön helyiséget foglalt el magának, Ionuțék pillanatok alatt lakájosan berendezkedtek. A korábbi életforma gyorsan helyreállt, de nem sokáig. Öt nyugodt nap után a rendőrség kirakta őket. Bár nagy gonddal vigyáztak rá, hogy észrevétlenek legyenek az épületben, az utcai kaput maguk után mindig gondosan bezárták, napközben minimálisat jöttek-mentek, tizenegy ember azért nehezen tud teljesen észrevétlen maradni. Valószínűleg a szomszédok jelenhették fel a házfoglalást. Egy héten át újra a kápolnánál éjszakáztak, aztán visszamerészkedtek megint, pár hét múlva aztán újabb rendőrségi razzia következett, megint a kápolna, bújócskázás a rendőrség elől. A rendőri fellépés forgatókönyve elég világosnak tűnik, első alkalommal békés felszólítás a távozásra, következő alkalommal fenyegetés veréssel és a gyermekek állami gondozásba helyezésével, harmadik alkalommal fizikai agresszió – bár az utóbbi lehet az áldozatok túlzása is, kételkedhetünk benne, de ezt állítják. A végeredmény mindenesetre az lett, hogy erről a szállásról is végérvényesen távozniuk kellett, a szeptembert már újra a kápolna tornácán kezdték.
Ekkor a kápolnához tartozó ortodox gyülekezet gondnoka, aki jó ideje szintén követte a család sorsát, megelégelte a helyzetet, megpróbálta kezébe venni és végérvényesen megoldani azt. Erről a gondnokról, a belendülését kiváltó okokról és segítőakciójáról a következőket írtam egy akkori Facebook-bejegyzésben.
„A kápolna mellett épülő templom papja és a hívek egy része részvéttel viszonyult hozzájuk, így legalább ott maradhattak. Néhányszor beszéltem a pappal, innen tudom, hogy évek óta ismerik őket, valamennyire a történetüket is követték. Elsősorban Dinával éreztek együtt, ők a család történetét biztosan Dina történeteként mesélnék el, aki mellett Ionuț teng-leng, de biztonságot nyújt neki meg a gyerekeknek. Együttérzésük jeleként Dinának mindig megengedték, hogy vasárnaponként a templomnál kolduljon, ami hajmeresztően hangzik ugyan, de nagy segítség lehetett a családnak, mert a koldulás egyúttal a hívekkel való kapcsolatteremtésre is jó alkalom, akik ruhákat és élelmet is gyakran adtak nekik. Főleg a már említett gondnok törődött a sorsukkal, ő ígérte meg nekik azt is, hogy ha valahol telekhez jutnak, segít felépíteni nekik egy kisebb házacskát. (Erre alapozva buzdítottam én is arra őket, hogy keressenek valamelyik Kolozsvár környéki faluban egy eladó telket, és segítek összekalapozni az árát, ez azonban egyáltalán nem bizonyult járható útnak, mert járni-kelni sem tudott a falvakban, hisz a családját nem hagyhatta magára, meg aztán szóba sem álltak vele az eladók. A gondnok próbált lakást is szerezni nekik egy kolozsvár melletti egykori kollektív gazdaság elhagyott tömbházlakásaiban, ez nem sikerült, viszont keresett (és talált!) a gyerekeknek önkéntes keresztszülőket és megkeresztelték mind a hármat.
Egy héttel ezelőtt azonban a dolgok kezdtek megint bedurvulni. Egy feljelentés nyomán a kápolnánál is megjelent a gyermekvédelem. Épp nem találták ott őket, de lefilmezték a körülményeket, azt, hogy tulajdonképpen félig a szabad ég alatt laktak, majd a CORA biztonsági személyzeténél érdeklődtek arról, hogy szoktak-e ott koldulni. Ezek azt állították, hogy csak a gyerekeknek tejet vásárolni szoktak oda járni. Ám a hatóság nem érte be ennyivel, kikérték a biztonsági kamerák felvételeit, hogy hátha találnak a koldulásra bizonyítékot, pechjükre nem találtak. Azzal a kéréssel távoztak, hogy amikor legközelebb látják a családot, jelentsék, és tartsák fogva őket a hatóság kiérkezéséig, majd legyenek szívesek és állítsák azt, hogy koldulás miatt tartották fogva őket. Mindezt a gondnok beszámolója alapján írom, aki erre a visszaélés szagú történetre reakcióként úgy döntött, hogy most már radikálisabb segítségre van szükség. Keresett egy olcsóbb panziót, meggyőzte a tulajdonost, hogy fogadja be a cigány családot, és kifizetett öt éjszakát. Ez alatt az öt nap alatt pedig megmozgatott minden szálat, így talált végül nem csak szállást, de munkát is. Utóbbival kapcsolatban nincsenek illúziói, számít a kudarcra (Ionuț 28 éves, és még soha nem volt rendes munkája), az alkalmazóval tisztázta, hogy milyen esetről van szó, és a kudarc esetére még egy B-terve is van, egy kevésbé igényes munkakörrel. Az egyetlen dolog, amihez még pénzadomány gyűjtésére szánta magát, az a lakás minimális rendbe tevése, ha ebben valaki segíteni akar az alábbi számlákra lehet utalni.” (2019.09.12)
A család tehát végre kapott egy ingyen szobát egy városszéli farmon. A helyzet azonban egy hétig sem tartott, a szállásról öt nap után távozniuk kellett, és a munkahely is befuccsolt. Hogy miért, azt nem sikerült kideríteni, mindkét oldalnak meglehetett a maga hozzájárulása. A szállásadó feltehetően a gondnok és a pap morális nyomására mehetett bele a játékba, amit hamar megbánhatott. Az ott lakás feltétele volt valamilyen besegítés is a farmon folyó munkába, ennek mértéke és milyensége körül keletkezett az a nézeteltérés, amelynek végén megszabadultak a cigány családtól. A gondnok viszont a sok érzelmi és kapcsolati beruházással járó beavatkozásának kudarcát nem tudta feldolgozni. Hosszasan beszélgettünk telefonon, azon elmélkedve, hogy hol szúrtuk el. Szerinte az általa kitalált megoldás jó volt, de bebizonyosodott, hogy nincs mit kezdeni velük, mert úgy tűnik, hogy ők maguk valójában nem akarják megváltoztatni a helyzetüket. Én amellett érveltem, hogy figyelembe kell venni a kulturális különbségeket, és Ionuțékat nem román munkássá kell átvarázsolni, hanem abban kell neki segíteni, hogy az általa elképzelt „rendes” cigány életformát meg tudja valósítani. De én sem tudtam teljes meggyőződéssel érvelni elképzelésem mellett. Mindenesetre a gondnok minden kapcsolatot végérvényesen megszakított Ionuțékkal, (és velem is) így pedig immár ez az ortodox szál és a kápolna nyújtotta biztonság is megszűnt számukra. Velem sem keresték a kapcsolatot, én sem velük, így legalább egy hónapig nem tudtam, merre sodródtak.
„Viața bate filmul” mondja egy kortárs román közmondás, azaz az élet, váratlan fordulataival, a filmek fantáziavilágán is túltesz. Egyre gyakrabban jutott eszembe ez ebben az időszakban. Amikor következő alkalommal felhívtam őket (vagy ők engem) újra Csomafájáról beszéltek. De nem a romatelepről, hanem saját házukból. Egyik, Angliában is megforduló nővére, élettársával közösen, vásárolt a falu határában egy 30 árnyi kukoricaföldet, amelyre építettek maguknak egy kis házacskát, e mögött pedig Ionuțéknak (és egy további nővérnek) is megengedték, hogy felépítsenek egy-egy viskót. A háznak alig nevezhető építményt a Kolozsváron összegyűjtött, bontásokból származó anyagokból építette, amelyekhez hozzá vásárolt még 5-6 OSB préselt lemezt. Ezeket földbe vert sarok-oszlopokhoz erősítette, a falak tehát egy préselt-lemeznyi vastagságúak voltak. Ahol lehetett szigetelésként körbe tekerte az egészet egy nejlon fóliával, a szélnek kitett oldalát pedig ugyancsak Kolozsvárról odaszállított ajtólapokkal erősítette meg. Az építményt hulladékból szerzett hullámlemezekkel fedte be, néhol a tetőt is nejlonnal is bevonta. Az egy helyiségből álló ház padlója tapasztott föld volt, a magukkal vitt szőnyegekkel letakarva. Ezzel a lépésükkel engem teljesen meghatottak. Most beigazolódottnak láttam azt az elképzelésemet, hogy az az út járható számukra, amely a saját kulturális modelljeikből építkezik, és amelyben maguk is hisznek. Úgy láttam, hogy most már, végső soron, azon az úton haladnak, amelyet megálmodtak maguknak, és amelyhez már néhány éve gyűjtik az építkezési anyagokat és a pénzt.
Miközben a személyes sorsuk szempontjából a kialakult helyzet egészen biztató volt, az, hogy egy másik nézetben éppen egy illegális romatelep születésénél asszisztáltunk, egyáltalán nem volt megnyugtató. A telek mezőgazdasági terület volt, a falu legszélső házától fél kilométernyire. A viskókat természetesen építkezési engedély nélkül húzták fel, a három tákolmányban máris a hajléktalanság elől menekülő 12 személy lakott, a megye különböző településeire szóló ideiglenes személyi igazolványokkal, egyesek büntetett előélettel. Az ilyen letelepedéseket a helyi hatóságok, de a helyi nem roma lakosság sem szokta karba tett kézzel nézni. Ezekkel az aggodalmakkal azonban ekkor nem foglalkoztam, úgy gondoltam az is elég lenne, ha a küszöbön levő egy telet itt kihúzhatják. Elérkezettnek láttam tehát az időt az érdembeli megsegítésüknek. Összeszámoltuk, mennyibe kerülne a falak megduplázása még egy réteg préseltlemezzel, mennyibe kerül az ezek közé kerülő szigetelőanyag, valamint a fedél megemeléséhez szükséges gerendák, szarufák. E célra a közvetlen baráti körből össze is gyűjtöttük a pénzt, amelyet átadtam nekik, és az építőanyag-lerakatnál váltunk el.
Egy hét múlva hívtak legközelebb, újra Kolozsvár utcáit rótták. A ház befejezésére gyűjtött pénzből ugyan még aznap megvették a szükséges építőanyagok egy részét, estére haza is értek vele, az adományunk viszont a másik két családdal való viszonyukat végzetesen felborította. A kirobbant konfliktusról csak bizonytalan képet tudtam alkotni. Ahogy utólag látom, a telek-tulajdonos család mint nincsteleneknek engedte meg, hogy a földjükre építsenek, így amikor az építőanyag-rakománnyal megérkeztek, úgy érezhették, hogy Ionuțék átverték őket, mert valójában volt pénzük (vagy közben lett pénzük, ami a másik család szempontjából ugyanaz) és azt most a saját házukra költik. A veszekedés eredménye pedig az lett, hogy Ionuțékat elkergették. Utólag az is kiderült, hogy a három család közötti viszony már előzőleg sem volt a legjobb. A földtulajdonos nővér részéről, és különösen annak élettársa részéről, a többiek befogadása nem volt teljesen önzetlen, amikor ezek valamilyen módon pénzhez jutottak, „kölcsön” kért tőlük cigire, italra. Ebből már korábban is voltak súrlódások. Elképzelhető, hogy a földtulajdonos család részt kért a házra kapott pénzből, amit Ionuțék megtagadtak, de erről az incidensről nem igazán sikerült beszélgetni. Pár hét múlva egy barátommal meglátogattuk a telepet. Ionuțék házán rajta volt a szigetelő-réteg és a második réteg préseltlemez, a fedél nem változott. A megerősített építményben egy ló várta a tavaszt.
A házépítés kudarca után egy időre megszakadt a kapcsolatunk. Nem kerültem őket, de nem is érdeklődtem felőlük, és ők sem hívtak, eltelt két hónap. Január végén kerültem újra kapcsolatba velük, Mérán laktak, az itteni roma telep melletti legelő szélén, egy számukra épült, egyhelyiséges kis házban. Elbeszéléseik alapján cudarul kezdődött a telük. A hideg elől városszéli üres weekend-házakba hatoltak be, de ez mindig rendőrségi üggyé vált, pár nap után mindig visszakerültek az utcára. Végül a szabad ég alatt talált rájuk egy baptista vállalkozó, aki a mérai cigánysor mellett egy általa megvásárolt telekre már más kolozsvári hajléktalan roma családok számára is épített házat. Ide szállította Ionuțék családját is, ahol a már álló házak mellé munkásaival pár nap alatt számukra is építtetett egy egyszobás, fűthető kis házat. Itt telelt ki a család, saját megfogalmazásuk szerint életük legnyugodtabb évét élték le itt. Pár alkalommal mi is segítettünk rajtuk kisebb élelmiszer- és pelenkacsomagokkal, e néhány alkalom alapján összeálló kép alapján maradt még néhány nyugtalanító elem ebben a helyzetükben is. A lakást a vállalkozó három év ingyen használatra ajánlotta fel, azzal az ígérettel, hogy e három évet követően végleg az övék lehet, amennyiben kifizetik az alatta levő pár négyzetméter területet. (A ház átadása és ezek közlése után többé nem látták e jótevőjüket, nevét sem tudták, megköszönni sem volt kinek. Ilyen is van.) Az itt kialakult életformájukról, boldogulásuk módjáról nem sokat tudtam meg, Dina továbbra is bejárt néha koldulni Kolozsvárra, idővel lovuk és szekerük is lett. Az asszony újra várandós volt, októberben várták a negyedik gyereküket. Úgy nézett ki, hogy révbe értek, így a tavasz folyamán tudatosan megszakítottam velük a kapcsolatot.
Novemberben hívott újra Dina. A szülés után két héttel Ionuțot a lopásai miatt letartóztatták. Amennyire ki tudtam deríteni, az évek során több lopással kapcsolatos pere is volt. A tárgyalásokon nem jelent meg, távollétében is kapott azonban esetenként pár hónaptól félévig terjedő börtönbüntetéseket. Hajléktalanként viszont nem érték utol, az idézőket kézbesíteni sem volt kinek, ezekről az ítéletekről egészen pontosan valószínűleg nem is tudott. Az egy éven át egy helyben tartózkodása alatt viszont nyomára bukkantak. Minden addigi ítéletet összevonva 3 év 4 hónap szabadságvesztést kapott. Dina a kéthetes csecsemővel és a három kisgyerekkel magára maradt. Megint próbáltunk segíteni rajta, egy baptista szervezet az egész télre elegendő tűzifával látta el, de a négy gyerekkel a helyzete így is teljesen reménytelen volt. Pár hónap múlva Ionuț helyén új férfit találtunk. A szomszédok szerint ez Ionuțnál is megátalkodottabb, alvilági figura volt. Utolsó telefonbeszélgetésünkkor Dina valahonnan Beszterce megyéből hívott. Elköltöztek, valószínűleg az új férfivel. A baptista vállalkozótól kapott házat is magukkal vitték, könnyen szétszedhető volt.
Tanulságaim, dilemmáim
A történet tehát, amellyel egy éven át Facebook-ismerőseim lelkiismeretét nyugtalanítottam, és amelyet én még egy további éven át követtem, egyelőre véget ért. A család, amelynek egyben maradásán sokan ügyködtünk, szétesett. E kudarc lehetőségével végig számoltam, de bevallom, így is elkeserít. Tudtam mivel állunk szemben, hisz a talált helyzet iskolapéldája volt annak, amit a szociológia a szegénység kultúrájaként ír le, és amelynek a nevében a kultúra kifejezés pontosan arra utal, hogy ez az adott feltételek mellett egy működő, önmagát reprodukáló rendszer. Mégis, bíztam abban, hogy mivel maguk is igyekeznek e helyzetből kitörni, egy alapos helyzetfeltárással sikerül megtalálni a segítségnyújtás hatékony módját. Hogy mégis miért nem sikerült?
Az egyik ok az volt, hogy a megbízható helyzetfeltárás sehogy jött össze. Mindenekelőtt azért nem, mert ők maguk nem akarták teljesen felfedni a helyzetüket. Azt hiszem ennek az oka nem a bizalmatlanság volt, hanem az, hogy a megélhetésüknek volt egy rég kialakult „kommunikációs stratégiája” is. A mások róluk alkotott képe fontos tényező volt a nekik nyújtott segítségben, ezért amit magukról elmondtak, azt mindig alárendelték a haszonmaximalizálásnak. Magam is a lehetséges erőforrások egyike voltam, így olyan részletek révén mutatták be magukat, amelyek reményeik szerint növelték az segítőkészségem, vagy legalábbis nem igyekeztek tiszta képet festeni azokról a tényezőkről, amelyek csökkenthették volna. Ezzel magyarázom, hogy az irataik helyzetét, a szociális segélyekhez való hozzáférésüket sehogy sem tudtam kitisztázni.
A szociális intézményekkel, szociális munkásokkal szemben elutasító, ellenséges attitűdjüket az első négy gyerekük elvesztésével magyarázták, ez logikusnak tűnt, én is elfogadtam. A hatóságokkal szembeni általánosabb bizalmatlanságuk, az hogy a legutóbbi lakhelyükön sem igyekeztek a helyi önkormányzattal rendezni az irataikat és igénybe venni a helyi intézményeket, a Ionuț lopásaival és az ebből fakadó törvényszéki ügyeivel is kapcsolatban lehetett.
Megoldható lett volna egyáltalán ennek a családnak a helyzete? Ismét csak utólag, azt hiszem, hogy teljes mértékben nem. Olyan radikális életformaváltást, amelynek eredményeként a gyűjtögetés, koldulás és alkalmi lopás helyét egy rendszeres, feszes időkeretben folytatott munkavállalás váltja fel, nem igazán tudok elképzelni. Nem látom azt a munkalehetőséget, amely egy megfeszített életvitel mellett annyival több jövedelmet biztosítana, hogy megérje ezt a stratégiát feladni. Azt hiszem a legtöbb, ami elérhető lett volna, az egy saját tulajdonban levő ház valamelyik Kolozsvártól nem túl távoli faluban, amely a fizikai biztonságot megteremtette volna, és ahonnan a város és a falu nyújtotta lehetőségeket össze tudták volna kombinálni, lehetőleg minél kevesebb törvénytelenséggel. És ahonnan a gyerekek élhettek volna az állami szolgáltatásokkal, az iskola és az egészségügyi ellátás lehetőségeivel.
A legsúlyosabb kérdés az, hogy helyes volt-e egyáltalán ebben a helyzetben e családot segíteni? Vajon nem ártottunk-e többet a segítségünkkel, mint ha hagyjuk minél hamarabb beállni a csődhelyzetet? Akármennyire is elfogadhatatlan morálisan a Ionuț életstratégiája, a gyerekei ezért semmiképpen nem felelősek. Ebből a megfontolásból pedig a család olyan segítése, amely a gyerekek életszínvonalát igyekszik elfogadható szintre emelni, számukra egészséges életkörülményeket biztosítani, mindenképpen indokolt. Az azonban joggal felvethető kérdés, hogy e gyerekeknek hol jobb felnőni, ebben a családban, a szülők mellett, fizikai kiszolgáltatottságban, vagy biztosabb anyagi, de kiszolgáltatottabb érzelmi környezetben? A barátaim egy része az utóbbit tartotta volna a helyes útnak. Lehet, hogy igazuk van. Tényleg nem tudhatjuk, milyen egészségügyi kockázatoknak vannak így kitéve, nem szereznek-e valamilyen tartós szervezeti károsodást, krónikus betegséget. És mi van akkor, ha valamelyik gyerek, például az újszülött, belehal az esőben, hidegben felszedett betegségben? Ez kinek a morális felelőssége? Jó stratégia-e fenntartani a helyzet megoldhatóságába, fenntarthatóságába vetett hitüket, ha ez ilyen kockázatokkal jár? Az én szűkebb környezetemben erről az a nézet az uralkodó, hogy addig amíg az életveszély kockázata ténylegesen nem áll fenn, a gyereknek a szülők jelenléte által nyújtott érzelmi biztonság, a szerető családi környezet fontosabb, mint az étel, a meleg ruha és a jól fűtött lakás. Belátom azonban, hogy a helyzet súlyosságának a megítélése olyan szakmai kérdés, amely a történetben szereplő laikusokat meghaladja, velem együtt. Ezért különösen sajnálatosnak tartom, hogy a gyerekek állami gondozásba helyezése ebben a kontextusban mint büntetőeszköz jelenik meg, amellyel a rendőrség fenyegetőzik, ha nem tartják be a parancsait. Az, hogy e történetben a gyermekvédelmisekkel szembeni negatív kép a segítő szereplőkre is jellemző (gondnok), és a mellékszereplőkre is (Cora biztonsági személyzete) jelzi, hogy gond van ennek az intézménynek a kifele történő kommunikációjában.
Azt továbbra is jó ötletnek tartom, hogy a saját törekvéseik megvalósításában, egy falusi ház építésében kellett segíteni őket. A csomafáji házépítésük kudarcba fulladása viszont valószínűleg elkerülhető lett volna. Ez a segítő beavatkozásunk azon bukott el, hogy nem vettük figyelembe, hogy itt már nem egymagában volt ez a család, és nem gondolkoztunk el azon, hogy milyen hatást gyakorolt a beavatkozásunk a közösség egyensúlyára. Attól tartok, hogy ez bizony egy olyan szakmai kérdés, amelyet egy romaprogramokban jártas szociális munkás valószínűleg előre jelezte volna.
És végül hadd térjek ki a történet Facebook-os vetületének alakulására is. Először a Malomárok menti házuk felgyújtásakor írtam róluk, segítséget és tanácsot kérve a barátaimtól. A történet nagy publicitást kapott, konkrét segítséget eredményezett, főleg élelmiszerek és pelenka-csomagok formájában. E mellett a kommentekben a cigánykérdés kapcsán szokásos viták is kibontakoztak, és ezzel nem is volt semmi baj, civilizált vita folyt. Egy idő után viszont úgy láttam, hogy kialakult a segítésre hajlandók szűk köre, akikkel a kapcsolattartás áthelyeződött a privát csatornákra. A nyilvános Facebook-posztokként megjelenő beszámolóim köré egyre inkább egy passzív csoport, inkább csak nézőközönség szerveződött, amely már egyre kevésbé érzett együtt a családdal. Én pedig idővel kezdtem úgy érezni magam, mint egy szappanopera, vagy inkább egy valóságshow producere, aki a hajléktalan család nyomorával szórakoztatom a közönséget. Ez a felismerés elvette a kedvem a rendszeres tudósítástól. Ám ha az önreflexiót komolyan veszem, minden bizonnyal a történet kudarc fele haladása is belejátszott a posztolás abbahagyásába.
A ház
a Malomárok mellett
1. A
leégett ház
Alkalmi alvóhely a végleges távozás előtt
3. A kápolna tornáca
4.
Az
elfoglalt vállalati épület belső udvara
A
születő cigánytelep Csomafája határában. A három ház közül az út felőli az
idősebb nővéré, Ionuțéké a legfelső. A köztük lévő valamiből szintén ház lesz,
ha elkészül, egy másik nővére lakik benne, harmadmagával.
