„Bármerre
nézel, mindenhol templomokat látsz – nagyokat és kicsiket, középkoriakat és
újakat, bádogfedelűeket, zsindellyel fedetteket, festetteket – és mindnek
megvan a maga varázsa. A lakosság túlnyomó többsége, majdnem 90%-a ortodox, és
Ceaușescu bukását követően az egyház, kihasználva e kimagasló pozícióját, olyan
ütemben kezdett templomokat építeni, hogy átlagosan háromnaponta befejeznek egy-egy
újabbat.” E nem teljesen jóindulatú beszámolót 2016-ban írta a BBC tudósítója
Romániáról. A román médiában nagy vihart kavaró, és az erdélyi magyar sajtóban
is népszerűségnek örvendő anyag utolsó sorai már kevésbé keltették fel a
sajtósok figyelmét, pedig a kép ezzel együtt teljes. Egy máramarosi vallási
ünnepen tapasztaltak alapján így zárta beszámolóját a szerző: „Egyelőre azonban
Szent Konsztantin és Ilona napjának a máramarosi jelenete emlékeztet arra, hogy
az ortodox vallás Romániában sok ember életének létfontosságú eleme. Kiemelkedő
helyzete a társadalomban tagadhatatlan.”
A
fenti történetben sok minden tükröződik abból, ami a vallási élet és az
egyházak terén a rendszerváltás utáni Romániában végbement. A vallás és az
egyházak öt évtizedes ateista politika általi visszaszorítása után a növekedés,
kibontakozás korszaka köszönt be. A templomépítési hullám látványos ugyan, de
csak egyik vetülete e korszaknak, a kevésbé látványosak pedig legalább ennyire
fontosak. Az egyházak és az állam között új partnerségi viszony alakul ki az
egyházak egy új, állami finanszírozási rendszerével. A vallási alapismeretek
oktatása az iskolai tananyag részévé válik, és az élet több területén is elindul
az egyházak egyfajta helykeresése – a szociális szférában, egészségügyi
rendszerben, kulturális életben, médiában.
E
történet az erdélyi magyar közösségben sok tekintetben hasonlóan zajlik,
jelentős azonban a különbség is. Míg a román állammal zajló alkufolyamatban a
magyar történelmi egyházak végső soron másodszereplők, akik az arányos
részesedés elve alapján az elsősorban a Román Ortodox Egyház által kialkudott
jogok kollaterális haszonélvezői, a magyar politikai életnek, a többségivel
párhuzamos kisebbségi társadalom újjáépítésének a főszereplői között vannak. E
kisebbségi politikai projekt gerincét egy olyan önálló intézményrendszer
kiépítési folyamata képezi, amely igen nagy mértékben az egyházakra épül. Az
egyházak kisebbségi társadalmon belüli új helyének megtalálása több mint
helykeresés, ez egyúttal maguknak a kereteknek az aktív alakításával is társul.
Mindez
elsősorban az elit projektje, a „fent” társadalmának játszmái. Az egyszerű
hívek ennek inkább csak nézői, de az épülő intézményrendszer az átlagember mindennapi
életét is alapvetően meghatározó keretté válik. Ráadásul az egyházak a nemzeti identitás
fenntartásában, az identitáspolitikában is fontos szereplőkké lesznek. Mindezek
eredményeként a történelmi egyházak megkerülhetetlen intézményes szereplőkké
válnak mindazok számára, akik e párhuzamos társadalom tagjaiként élik az
életüket.
Az
egyházak társadalmi súlyának e növekedése a vallásosságra is hatást gyakorolt,
amely egyházközelibb lett. Az egyháztagság korábban is széles körű volt, de
most már teljesen általánossá vált, gyakorlatilag mindenki tagja valamelyik egyháznak.
Az egyházi szertartás nélküli esküvő és temetés ma már elképzelhetetlen. A
vallásosságot azonban más tényezők is alakítják, az Európára jellemző
szekularizációs folyamat szintén kikerülhetetlenül jelen van, a világ és a
mindennapi élet „varázstalanodása” is tovább haladt. Az urbanizációval, majd a
tömeges nemzetközi migrációval a vallási másság megtapasztalása, s ezzel a
saját vallási világkép relativizálódása, a hit magától értetődőségének
elvesztése szintén általánossá vált. Az erdélyi magyarok vallásossága így
ellentétes irányú hatások kereszttüzébe került, amelyek együtt formálják azt.
Jelen
könyv, a szociológia eszköztárát használva, arra a kérdésre keresi a választ,
hogy milyen is lett ez a fentiekben vázolt történet által formált vallásosság,
a válaszkeresés során áttekintve a jelenbe vezető út egyes állomásait is, és egyúttal
arra törekedve, hogy átfogó képet nyújtson az erdélyi magyar egyházak jelenlegi
helyzetéről és az erdélyi magyarok vallási életéről. A könyv az intézményi
dimenzióban lezajlott változások áttekintésével indít: az első fejezetben (A vallás és az egyházak társadalmi
pozíciójának változásai a posztkommunista Romániában) az ortodox egyház és
a román állam viszonyának átalakulását, a másodikban (Magyar egyházak Romániában. Intézményrendszer és társadalmi
szerepvállalás) a magyar történelmi egyházak kisebbségi társadalomépítésben
betöltött szerepét vizsgálom. Ezt követően, a harmadik fejezetben (Vallás és vallásosság az erdélyi magyarok
körében), az egyéni vallásosság leírására, az ezt meghatározó tényezők
vizsgálatára és e vallásosság változási irányainak megragadására teszek
kísérletet. A negyedik fejezetben (Neoprotestáns
kisegyházak Erdélyben) a magyar népesség szempontjából is releváns
neoprotestáns kisegyházakra fókuszálok, különös figyelemmel a romák vallási
integrációjában legnagyobb sikereket elérő pünkösdista mozgalomra. A könyv
utolsó fejezetében (Megújulási
mozgalmak az erdélyi történelmi egyházakban) pedig a
vallásosság történelmi egyházakon belüli változásaival, az egyházak
reformmozgalmaival foglalkozom.
A könyv megírásához számos
korábban írt tanulmányomat és kéziratomat is felhasználtam, egyeseket egy-egy
fejezet kiinduló anyagaként használva, másokat gyakorlatilag változatlanul
átvéve. Ezzel magyarázható az, hogy a szövegekben használt empirikus anyagok különböző
időszakokból származnak, az ezekből készült leírások pedig néha múltbeli, azóta
már megváltozott viszonyokat tükröznek. Reményeim szerint ezek így is hasznos
olvasmányokat jelentenek, a vázolt összefüggések pedig továbbra is érvényesek.
A kötet, elképzelésem szerint,
egy erdélyi magyaroknak szóló erdélyi magyar könyv. Egyrészt azért, mert
elsősorban erdélyi magyar vonatkozású kérdésekről szól, igaz, ezt a romániai
kontextusba helyezve, abból kiinduló megértésre törekedve, illetve egyes témák
esetében a román és a roma népességre is kiterjesztve. Másrészt viszont ez a
törekvés abban is megnyilvánul, hogy amellett, hogy tudományos igényű próbál lenni,
és az erdélyi valóság elemzéséből kiindulva igyekszik hozzájárulni a
vallásossággal, azon belül a kelet-európai, illetve a kisebbségi vallásossággal
kapcsolatos tudományos ismeretek gyarapításához, az általános vallásszociológiai
ismereteket is közvetíteni igyekszik az erdélyi magyar, nem feltétlenül
társadalomtudományi képzettségű olvasó felé. Ez a tudásközvetítő szerep a
könyvnek itt-ott, a tudományos érték rovására, ismeretterjesztő jelleget ad
ugyan, de hiszek benne, hogy a sokszor erős vitákat kiváltó, konfliktusokkal
járó vallási kérdésekről való gondolkodás és beszéd számára fontos és hasznos
lehet a vallásszociológia értéksemleges fogalomkészlete, és elősegítheti az
ezekkel kapcsolatos reflexiót azok esetében is, akik nem a tudományos elemzés
perspektívájából szoktak e kérdésekről gondolkodni.
A fentiekből is kiviláglik, hogy
a könyvet a vallásszociológusok szűk csoportjánál szélesebb olvasóközönségnek
szántam. Abban reménykedem, hogy azok a társadalomkutatók is hasznosnak fogják
találni, akik ugyan más kérdésekben szakosodtak, de munkájukat nemcsak a
tudományos megismerés, hanem az erdélyi valóság megértése is motiválja, hogy az
egyházak sorsa iránt aggódó egyházi és laikus körök is hasznosan lapozgatják,
valamint azok is érdekesnek találják, akik egyszerűen a saját vallási
élményeikből – vagy akár azok hiányából – kiindulva szeretnének többet megtudni
arról, hogyan néz ki a vallási tájkép ebben a régióban, egy semlegességre és
objektivitásra törekvő, elemző perspektívában.
Az erdélyi magyar történelmi
egyházak társadalmi jelentőségéről és ennek a vallásosságra gyakorolt hatásáról
az utóbbi években számos előadást tartottam. Az egyik ilyen előadás végén ennyit
mondott egy idős aranyosszéki hallgató: „Tanár úr, én megmondom, miért fontos
nekünk az egyház. Mert nekünk csak ez van.” Tömör fogalmazása jól kifejezi
egyházaknak és embereknek azt a viszonyát, amelynek kifejtésére e könyvben
kísérletet tettem.
