Székelyföld
elsőként megvan, mindenki hallott róla, a térképen is helyére kerül. A
szászokról is sokan hallottak, ám elhelyezésük már bizonytalan, a sváboknál
határozottan zavar támad. A Mezőség ismerősen cseng, de betájolni már
hozzávetőlegesen sem sikerül. Partiummal is baj van, néhányan kételkednek a
létében, térképre helyezni nem sikerül. Gyimesről csak a csíkiak tudnak,
Kalotaszeget legtöbben egy falunak képzelték, Székről csak a táncházasok
hallottak. Mócvidékről ők sem.
Ha nehezen is,
lassan megtelik a térkép. Nézzük a nagyrészt ismeretlen nevekkel telerajzolt
táblát. Feszült csend üli meg a termet. Mindenki érzi, hogy itt valami nagyon
nincs rendben.
Mi ezekről eddig
miért nem hallottunk? – kérdezi valaki.
Nem tudom. Az
iskolában nem kerültek szóba?
Nem igazán.
Hát a szüleitek
mit mondtak, hogy néz ki az a hely, ahol éltek?
Hogy húzzunk el
innen minél hamarabb – próbálja megtörni a feszültséget zárszónak szánt poénnal
valaki, de a nevetés elmarad. Hangján érződik, ő is tudja, hogy a helyzet ennél
komolyabb.
Ilyen drámai
hangulathoz csak egyszer vezetett ez a feladat, de a térkép megtöltése mindig ugyanilyen
nehéz. Úgy tűnik, fiataljaink többsége számára a tér, amelyben élnek, az a
bizonyos hely a világban, ahol otthon kellene lenniük, üres.
Baj ez, hisz
többről van szó, mint a földrajzi ismeretekről. Elcsépelten hangzik, de a
szülőföldhöz kötődés kérdése ez. Kötődni
pedig egy helyhez csak úgy lehet, ha az jelent valamit számunkra. Jelentéseket
pedig csak akkor tud hordozni, ha ismerjük. Ha tagoltan látjuk, és a részeihez
történetek fűződnek. Jövőnkhöz e helyen talán először is arra lenne szükség,
hogy ismerős helyekből álljon, és legyenek a helyekhez fűződő történeteink.
Hogy ezek által az otthonosság érzése fűzhesse az új generációkat
Kalotaszeghez, Brassó fekete-templomához és Porolissum római kasztrumához. Ha
több az itt hagyni való, talán elmenni is nehezebb.
*
A fiatalok
hiányos helyismeretével indítottam ezt az elmélkedést, de az igazság az, hogy
ebben az életkorban Erdély térképe számomra is üres volt. Gyerekkoromban, a
70-es, 80-as években, autónk nem volt, vonat nem haladt át a falunkon.
Távolsági buszok jártak, de az ingázást szolgálták, nem az országjárást. Így az
iskolai kirándulások kedvenc célpontjain kívül alig láttam valamit az
országból, ám a gyerekek kirándultatása nem volt prioritás, így a Gyilkos tónál
nem is jutottunk tovább. Falusi gyerekekként az ismert univerzum számunkra a
falu határa volt. Annak minden dűlőjét, minden árkát ismertük. Minden dűlőnek, minden ároknak neve volt,
otthon voltunk benne. Ez a kör tágult ki idővel, bővült ki a közeli városokkal,
és ebbe a térképzetbe épültek bele fokozatosan a hírből hallott, majd egyre
inkább a médiában látott helyek, ritkábban ez utóbbiak némelyikének személyes
tapasztalata.
A Wizz Air, a
szélessávú internet és az okostelefon korában a térbeliség megtapasztalása más
dinamikát követ. A bensőségesen megtapasztalt fizikai tér rendszerint az otthon
privát terére szűkül. A falusi gyermekek ugyanúgy nem ismerik falujuk határát,
mint ahogy a városi gyerekek sem ismerik városuk épületeit, tereit, azok
történeteit. És rendszerint egyikük sem ismeri a privát életterén kívüli
Erdélyt. A térképzet kiindulópontja továbbra is a szűk, privát tér, de az
online csatornákon a világ képei hamar begyűrűznek a képzeletükbe. Az így
kialakuló térképzet a valós és az online tapasztalat keveréke, melyben az
online tapasztalatok mennyiségileg fölé kerekednek a valós térélményeknek, és
az elképzelt tér elsődleges szervezőelvévé válnak. A személyesen megtapasztalt
tér fokozatos tágulása helyett a szűk, privát élettér a globális média által
közvetített helyek közüli válogatás eredményeként bővül további meglátogatott
helyekkel, és főleg elképzeltekkel.
A figyelmünkért
online versengő helyek vonzereje persze nem egyforma. Rangsorba rendeződnek, és
hogy ki hová kerül, az – mint mindig – főként a pénzen múlik. Hogyan kelhetne
versenyre egy helyi fotós naplementéje a National Geographic milliós
költségvetésű képeivel? Felkerülhet-e egy kisrégió legalább a virtuális térkép
peremére? Talán nem lehetetlen. Igazi mozgásterünk azonban a kézzelfogható
tapasztalatok világában van. Ott elérhetjük, hogy barátaink, fiataljaink,
gyermekeink életében nagyobb teret kapjanak saját vidékünk helyei, és hogy
történetek is fűződjenek hozzájuk. Ehhez szervezett országjárásra, jól
felépített Erdély-legendáriumra és mesemondók hadára van szükség, de ezek sem
elérhetetlen álmok. És talán az sem, hogy ha a Tower Bridge előtt több szelfi
készül is, Mátyás király szülőháza több legyen egy fénykép hátterénél –
története is legyen, amely egyúttal a mi történetünk is.
