Kisebbségi intézményrendszerünkről

Ha van sikersztorija a rendszerváltás utáni történetünknek, az intézményrendszerünk kiépítése biztosan az. Harminc év alatt szerteágazó intézményrendszert hoztunk létre, Románia legtöbb magát magyarnak érző állampolgára élete szinte minden területét leélheti magyarul beszélve, magyarok által körülvéve. Ez alól ma már talán csak a szórványban élők kivételek. Ám az intézményrendszer robusztussága ellenére továbbra sincs egy elképzelésünk arról, hogy merre haladunk. Nincs egy világos jövőképünk, és nem érezzük, hogy ügyeink-gondjaink megbízható, biztos kezekben lennének.

Saját gondjainkon túl

Jelenleg világszerte körülbelül 7100 nyelvet beszélnek. Ezt a rengeteg nyelvet összesen mindössze 195 országban beszélik. Ha csak ezt a két számot vetjük össze, máris belátható, hogy etnikai vagy nyelvi kisebbséghez tartozni nem kivételes sorscsapás, hanem ugyanolyan természetes állapot, mint többséginek lenni. Becslések szerint a Föld 8 milliárd lakosának mintegy 30%-a ilyen kisebbség részeként éli az életét. A megközelítőleg homogén nemzetállam tulajdonképpen kivételnek számít. Főleg európai kivételnek.

Kettős provincia vagy önálló politikai közösség?

 „A provincializmus (…) mentális állapot is, aminek a lényege a gondolkodás autonómiájának a feladása. A provincia nem saját világát tekinti elsődlegesnek, hanem a centrum szemüvegén keresztül látja magát. A provincián élők elfogadják, hogy ők csak abban a formában léteznek, ahogy a centrum látni, láttatni akarja őket. A provincia-lét önértékelési deficitet eredményez: a centrumból érkező tartalmak kritikátlan elfogadása a jellemző, mert ez tűnik az érvényesülés egyedül járható útjának. Összességében a provincializmus szellemi peremlét, olyan állapot, amelyben a közösség nem képes önmagát megnevezni, saját érdekeit felismerni és azokat képviselni.“

Ennél jobban én sem tudnám megfogalmazni, miért gondolom, hogy a 19. századi homogén nemzetkoncepció számunkra a megszűnés veszélyét hordozza. Salat Leventét idéztem.

A transzilvánságról

Manapság divat a transzilvanizmusról múlt időben beszélni. Transzilvánok azért továbbra is vannak.Transzilván magyarok egészen biztosan – egyet én is ismerek 😊. De akár sokan is lehetnek. A transzilván magyarok attól transzilvánok, hogy akármennyire is magyarok, mégis különbözőnek látják magukat a magyarországiaktól. Egyesek különbnek is, mások inkább alábbvalónak, de nem ez a lényeg, hanem a másság tapasztalatának ténye.

Hogy transzilvanisták hányan vagyunk, az kérdés. Ez ugye valami olyasmit jelentene, hogy transzilván mivoltunkat jónak, értékesnek, mások által is felvállalandónak tekintjük, utódainknak is átadandónak.

Transzilvanista mozgalom, legalábbis magyar, az nincs. Ez olyan emberek létét feltételezné, akik e transzilván érték szolgálatában összehangoltan tesznek is valamit, szóval vagy tettel. Ha mégis van ilyen, jelenleg láthatatlan. Szerintem szükség lenne rá.

Ezek?

Pár éve történt, hogy családi-baráti körben útépítésekről beszélgettünk. Szóba került, hogy végre bicikliút fog épülni két zsúfolt városrész között. Beindult a fantáziánk az áhított bringaút kapcsán, latolgattuk, kinek mennyire könnyítené meg az életét. Aztán az egyik beszélgetőtárs így szólt: „Ha EZEK fogják megépíteni, mit várhatunk tőle?” Mint vitathatatlan igazság zárta le a beszélgetést az ismerős szentencia. 

Ez a mondat beégett a retinámba. Úgy érzem, az erdélyi magyar-román viszony sok nyomorúsága sűrűsödik benne. Először is: EZEK, vagyis tulajdonképpen AZOK, azok ők, azok nem mi vagyunk. MI nem vállalunk közösséget VELÜK. 

Mi közünk egymáshoz?

Egy pap barátom nemrég Magyarországra költözött. Mondhatnánk, hogy a hívei után ment, miután úgy alakult, hogy új híveinek többsége is korábban kivándorolt erdélyi magyar. Meséli, hogy élményei közül különösen megrázóak a temetések. Míg egy magyarországi elhunyt temetésén 20–40 résztvevő van, a kitelepült erdélyieket utolsó útjukra alig négyen-ötön kísérik el. Pedig nem volt gond velük, új világukra soha nem panaszkodtak, magukra sikeresként tekintettek. No persze, kivándorlóktól kudarctörténeteket általában nemigen hallani, és nem véletlenül, hisz amikor valaki gazdagabb országba költözik, anyagi helyzete rendszerint javul, legalábbis a korábbi, itthoni körülményeihez képest. Arról viszont ritkán esik szó, hogy e gyarapodás áraként elvesznek az addigi emberi kapcsolatok, újak pedig nehezen teremthetők.

Újratervezés

    „És hát az is fölvethető, hogy a magyar értelmiség elvégzi-e a dolgát. Nem nagyon. Nem gondolkodik elég nagy léptékűen, túlságosan alkalmazkodik, fantáziátlan, nem képzeli el magának ezt az országot, nem álmodja meg saját magát.”

Esterházy Péter

Nem tudom, mások hogy vannak vele, de szerintem meglepően ritkán próbáljuk meg elképzelni, milyennek szeretnénk látni húsz-harminc év múlva erdélyi magyar közösségünket. Mintha a kialakult helyzetünkhöz kissé fatalistán viszonyulnánk, visszafogva fantáziánkat egy kívánatos jövő elképzelésében. Nem másokat szeretnék hibáztatni itt, inkább önkritika ez, az az önkritika, amely a jelenlegi politikai bizonytalanság által is erősítve az itt következő gondolatok leírására sarkalt. Egy társadalomszervezési fantáziálás fog tehát itt következni, egy lehetséges reform-program vázlata, amely annak tudatában született, hogy senki sem kért fel a megírására, és annak is tudatában, hogy a hozzá szükséges biztos tudással sem rendelkezem, legalábbis a cél jelentőségéhez mérten. Ám nem is a semmiből indul ez az elmélkedés, felvázolása előtt igyekeztem összefoglalni, hol látom erdélyi közösségünk súlyosabb gondjait. Ezeket röviden itt is összefoglalom őket.