Ezek?

Pár éve történt, hogy családi-baráti körben útépítésekről beszélgettünk. Szóba került, hogy végre bicikliút fog épülni két zsúfolt városrész között. Beindult a fantáziánk az áhított bringaút kapcsán, latolgattuk, kinek mennyire könnyítené meg az életét. Aztán az egyik beszélgetőtárs így szólt: „Ha EZEK fogják megépíteni, mit várhatunk tőle?” Mint vitathatatlan igazság zárta le a beszélgetést az ismerős szentencia.

Ez a mondat beégett a retinámba. Úgy érzem, az erdélyi magyar-román viszony sok nyomorúsága sűrűsödik benne. Először is: EZEK, vagyis tulajdonképpen AZOK, azok ők, azok nem mi vagyunk. MI nem vállalunk közösséget VELÜK.

Van a mondatban egy kis felsőbbrendűség-tudat is: ezek semmire sem képesek. Minden, amit ezek csináltak az elmúlt száz évben, szar. Ezeket tulajdonképpen lenézzük.

És van benne egy harmadik, nem kimondott üzenet is: hogy minden, amit az utóbbi száz évben mi magunk csináltunk itt, velük közösen, jót és rosszat, azt EZEKNEK tulajdonítjuk. Az nem a mi érdemünk, de legfőképpen: nem minket terhel, nem vállaljuk. Mintha ott sem lettünk volna. Pedig a kommunistáink egy része magyar volt, nem is akármilyen része. A szocializmus építőmérnökeinek egy része is magyar volt, magyar munkások is építették a blokknegyedeket. Magyar aktivisták is kollektivizáltak, magyar téeszelnökök is hamisították a statisztikákat, ahogy lehetett, magyar falusiak is loptak a kollektívtől, amit lehetett. Mindez nem számít. Nem számít, hogy együtt építettük ezt a világot, elhatárolódunk tőle. Az otthonunktól.

Ha sorra vesszük, mi minden taszíthat el e helytől, ez az érzelmi elhatárolódás a benne élő másoktól, a közös múltunktól és a velük együtt létrehozott világunktól, biztosan egyike ezeknek. Önromboló csapda ez a javából, amelyből ki kell törni valahogy.

*

 

Messze mutat ez a kérdés, a román-magyar viszony összetettségéig és évszázados leterheltségéig. De muszáj kezdenünk vele valamit. Az együttélés receptjének bűvös szava sokáig a tolerancia volt. Nem hiszem, hogy ez elég. A gyűlöletnél a tolerancia ugyan sokkal jobb és több, de ahhoz, hogy az együttélés ne csak elviselhető, hanem erőt adó is legyen, a toleranciát elfogadássá kellene alakítani.

Az elfogadás azonban nemcsak a másiknak szól. Ha otthonunknak akarjuk érezni ezt a helyet, vállalnunk kell mindazt, amit itt – velük együtt – létrehoztunk, a blokknegyedeket és a bicikliutakat, a közös kudarcokat és a közös sikereket. Egy nem magunkénak tekintett világban nem lehet otthon lenni.

*

Egy román-magyar viszony erősítését célzó projekt számára nem túl kedvező a konjunktúra. Többszörös ellenszéllel kell számolni. Bármilyen közeledés alapja a felek találkozása és egymás megértése – de közben minden jel azt mutatja, hogy a találkozások ritkulnak, az életünk erősödő mértékben külön zajlik. Részben az intézményeinkben, de egyre inkább a munkahelyen és a szabadidőben is. Ezzel egyidőben – és ettől nem függetlenül – egymás nyelvét is egyre kevésbé ismerjük. A fiatal magyar nemzedékek román nyelvismerete egyre gyengébb, a román fiataloké pedig magyarból a nulla felé közelít.

Ellenszél forrása az is, hogy sok az ellenérdekelt fél is.  A gyűlölködés fenntartásához sokaknak érdeke fűződik, mindkét oldalról, akik termelik is a gyűlöletbeszédet szorgalmasan. A gyűlölködés fanatikusainak mindig is volt és lesz is egy előnye az elfogadás rendszerint mérsékeltebb képviselőivel szemben, újdonság azonban, hogy nemzetközi szeleket is befoghatnak vitorláikba. Mint ahogy az is új, hogy mindezt egy megváltozott, ellenőrizhetetlen online térben tehetik. Ám az ellenszelek ellenére is tenni kell valamit.

Ha nem akarjuk tovább mástól várni a megoldást, egy új, pozitív román-magyar viszony kialakítását, azt hiszem, a hétköznapokban kell elkezdenünk. Olyan civil mozgalomról álmodozom itt, amelyben először is figyelünk a román-magyar találkozások során a barátság gesztusaira. A lépcsőházban, a lakószövetségben, a szomszéd falvak közötti focimeccsen, a szakmai testületekben, civil szervezetekben. Amelyben az elkötelezettebbek, a román hasonló kezdeményezésekkel együttműködve – amelyekből jelenleg mintha több lenne, mint a magyar oldalon – eljutnak egy tudatos, szervezett kommunikációs stratégiáig. Szembe menve kisebbségi sérelmi beidegződésekkel, a többségi fölénnyel és elutasítással, és a tehetetlenség érve mögé bújó közönnyel.

Mi közünk egymáshoz?

Egy pap barátom nemrég Magyarországra költözött. Mondhatnánk, hogy a hívei után ment, miután úgy alakult, hogy új híveinek többsége is korábban kivándorolt erdélyi magyar. Meséli, hogy élményei közül különösen megrázóak a temetések. Míg egy magyarországi elhunyt temetésén 20–40 résztvevő van, a kitelepült erdélyieket utolsó útjukra alig négyen-ötön kísérik el. Pedig nem volt gond velük, új világukra soha nem panaszkodtak, magukra sikeresként tekintettek. No persze, kivándorlóktól kudarctörténeteket általában nemigen hallani, és nem véletlenül, hisz amikor valaki gazdagabb országba költözik, anyagi helyzete rendszerint javul, legalábbis a korábbi, itthoni körülményeihez képest. Arról viszont ritkán esik szó, hogy e gyarapodás áraként elvesznek az addigi emberi kapcsolatok, újak pedig nehezen teremthetők.

A hely, ahol élünk

A feladat egyszerű: rajzoljuk be a fontosabb tájegységeket, néprajzi régiókat, egy üres Erdély-térképre. Első éves egyetemistáknak szól a feladat, táblára felrajzolt vaktérképen.

Székelyföld elsőként megvan, mindenki hallott róla, a térképen is helyére kerül. A szászokról is sokan hallottak, ám elhelyezésük már bizonytalan, a sváboknál határozottan zavar támad. A Mezőség ismerősen cseng, de betájolni már hozzávetőlegesen sem sikerül. Partiummal is baj van, néhányan kételkednek a létében, térképre helyezni nem sikerül. Gyimesről csak a csíkiak tudnak, Kalotaszeget legtöbben egy falunak képzelték, Székről csak a táncházasok hallottak. Mócvidékről ők sem.

Újratervezés

    „És hát az is fölvethető, hogy a magyar értelmiség elvégzi-e a dolgát. Nem nagyon. Nem gondolkodik elég nagy léptékűen, túlságosan alkalmazkodik, fantáziátlan, nem képzeli el magának ezt az országot, nem álmodja meg saját magát.”

Esterházy Péter

 Nem tudom, mások hogy vannak vele, de szerintem meglepően ritkán próbáljuk meg elképzelni, milyennek szeretnénk látni húsz-harminc év múlva erdélyi magyar közösségünket. Mintha a kialakult helyzetünkhöz kissé fatalistán viszonyulnánk, visszafogva fantáziánkat egy kívánatos jövő elképzelésében. Nem másokat szeretnék hibáztatni itt, inkább önkritika ez, az az önkritika, amely a jelenlegi politikai bizonytalanság által is erősítve az itt következő gondolatok leírására sarkalt. Egy társadalomszervezési fantáziálás fog tehát itt következni, egy lehetséges reform-program vázlata, amely annak tudatában született, hogy senki sem kért fel a megírására, és annak is tudatában, hogy a hozzá szükséges biztos tudással sem rendelkezem, legalábbis a cél jelentőségéhez mérten. Ám nem is a semmiből indul ez az elmélkedés, felvázolása előtt igyekeztem összefoglalni, hol látom erdélyi közösségünk súlyosabb gondjait. Ezeket itt lehet elolvasni, de röviden itt is összefoglalom őket.

Árokszélen

Néhány évvel ezelőtt megismerkedtem egy hajléktalan roma családdal. Két éven át voltam kapcsolatban velük, ez idő alatt egy olya szélsőséges léthelyzetbe nyertem bepillantást, amilyenről korábban azt hittem, hogy nálunk ilyen nem létezik. Segíteni szerettem volna nekik egy fenntarthatóbb helyzetet kialakítani, e célból többször is mozgósítottam baráti körömet. A szélesebb ismerősi körnek Facebook-bejegyzésekben tudósítottam a család sorsának alakulásáról. Segítő igyekezetünk végül kudarccal végződött, két év után a család szétesett. Az itt következő írásban ezt a történetet próbálom összefoglalni, abban a reményben, hogy utólag tisztábban látom az egészet, mint az események hevében született beszámolóimban. Az összefoglalóm végén a kudarc okaival kapcsolatos gondolataimat és a saját szerepemmel kapcsolatos dilemmáimat is igyekszem megfogalmazni.

Szolgasors 2014

Vasárnap dél van, a paplaki völgyben autóval gurulok hazafele, azaz Kolozsvárra. Esik, és csavargatja kegyetlenül a szél a csupasz fákat. Forgalom egyáltalán nincs, a reggeli kávé rég volt, így bóbiskolok a kormány mellett. Egyre álmosabb leszek, már aggódok is emiatt, nem tudom mivel tarthatnám magam ébren a város széléig még hátralévő tíz kilométeren át. A kopár dombok közt kanyargó úton hirtelen egy hajlongó stoppos tűnik fel. Jól beáll az út közepe felé, hogy észrevegyem, amiért kicsit morgok is rá magamban, de aztán felcsillan a szemem – megvan a megoldás, egy kis beszélgetés biztosan felráz a szunnyadásból.

Benyomások a székelyhídi romák vallási életéről

Miért térnek meg a romák neoprotestáns vallásokra? Igazak ezek a megtérések, vagy csak színjáték az egész? Milyen következményekkel jár rájuk nézve a vallási közösségekhez csatlakozás? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ egy öt fős kutatócsoporttal 2014 július 3. és 10. között székelyhídi szakmai gyakorlatunk keretében. Csoportunk eredetileg a kisváros vallási életének vizsgálatát tűzte ki célul, a témát menet közben szűkítettük le a roma vallásosság kutatására, de még így is túl nagy falatnak bizonyult, különösen hogy alig pár napot tudtunk a kutatásra fordítani. Jól megalapozott állítások megfogalmazására e rövid terepen töltött idő nem ad lehetőséget, a látottakat-hallottakat azonban szeretnénk megosztani a téma iránt érdeklődőkkel, vállalva a tévedések, félrevezető értelmezések veszélyét is.