A hely, ahol élünk

A feladat egyszerű: rajzoljuk be a fontosabb tájegységeket, néprajzi régiókat, egy üres Erdély-térképre. Első éves egyetemistáknak szól a feladat, táblára felrajzolt vaktérképen.

Székelyföld elsőként megvan, mindenki hallott róla, a térképen is helyére kerül. A szászokról is sokan hallottak, ám elhelyezésük már bizonytalan, a sváboknál határozottan zavar támad. A Mezőség ismerősen cseng, de betájolni már hozzávetőlegesen sem sikerül. Partiummal is baj van, néhányan kételkednek a létében, térképre helyezni nem sikerül. Gyimesről csak a csíkiak tudnak, Kalotaszeget legtöbben egy falunak képzelték, Székről csak a táncházasok hallottak. Mócvidékről ők sem.

Újratervezés

    „És hát az is fölvethető, hogy a magyar értelmiség elvégzi-e a dolgát. Nem nagyon. Nem gondolkodik elég nagy léptékűen, túlságosan alkalmazkodik, fantáziátlan, nem képzeli el magának ezt az országot, nem álmodja meg saját magát.”

Esterházy Péter

 Nem tudom, mások hogy vannak vele, de szerintem meglepően ritkán próbáljuk meg elképzelni, milyennek szeretnénk látni húsz-harminc év múlva erdélyi magyar közösségünket. Mintha a kialakult helyzetünkhöz kissé fatalistán viszonyulnánk, visszafogva fantáziánkat egy kívánatos jövő elképzelésében. Nem másokat szeretnék hibáztatni itt, inkább önkritika ez, az az önkritika, amely a jelenlegi politikai bizonytalanság által is erősítve az itt következő gondolatok leírására sarkalt. Egy társadalomszervezési fantáziálás fog tehát itt következni, egy lehetséges reform-program vázlata, amely annak tudatában született, hogy senki sem kért fel a megírására, és annak is tudatában, hogy a hozzá szükséges biztos tudással sem rendelkezem, legalábbis a cél jelentőségéhez mérten. Ám nem is a semmiből indul ez az elmélkedés, felvázolása előtt igyekeztem összefoglalni, hol látom erdélyi közösségünk súlyosabb gondjait. Ezeket itt lehet elolvasni, de röviden itt is összefoglalom őket.

Árokszélen

Néhány évvel ezelőtt megismerkedtem egy hajléktalan roma családdal. Két éven át voltam kapcsolatban velük, ez idő alatt egy olya szélsőséges léthelyzetbe nyertem bepillantást, amilyenről korábban azt hittem, hogy nálunk ilyen nem létezik. Segíteni szerettem volna nekik egy fenntarthatóbb helyzetet kialakítani, e célból többször is mozgósítottam baráti körömet. A szélesebb ismerősi körnek Facebook-bejegyzésekben tudósítottam a család sorsának alakulásáról. Segítő igyekezetünk végül kudarccal végződött, két év után a család szétesett. Az itt következő írásban ezt a történetet próbálom összefoglalni, abban a reményben, hogy utólag tisztábban látom az egészet, mint az események hevében született beszámolóimban. Az összefoglalóm végén a kudarc okaival kapcsolatos gondolataimat és a saját szerepemmel kapcsolatos dilemmáimat is igyekszem megfogalmazni.

Szolgasors 2014

Vasárnap dél van, a paplaki völgyben autóval gurulok hazafele, azaz Kolozsvárra. Esik, és csavargatja kegyetlenül a szél a csupasz fákat. Forgalom egyáltalán nincs, a reggeli kávé rég volt, így bóbiskolok a kormány mellett. Egyre álmosabb leszek, már aggódok is emiatt, nem tudom mivel tarthatnám magam ébren a város széléig még hátralévő tíz kilométeren át. A kopár dombok közt kanyargó úton hirtelen egy hajlongó stoppos tűnik fel. Jól beáll az út közepe felé, hogy észrevegyem, amiért kicsit morgok is rá magamban, de aztán felcsillan a szemem – megvan a megoldás, egy kis beszélgetés biztosan felráz a szunnyadásból.

Benyomások a székelyhídi romák vallási életéről

Miért térnek meg a romák neoprotestáns vallásokra? Igazak ezek a megtérések, vagy csak színjáték az egész? Milyen következményekkel jár rájuk nézve a vallási közösségekhez csatlakozás? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ egy öt fős kutatócsoporttal 2014 július 3. és 10. között székelyhídi szakmai gyakorlatunk keretében. Csoportunk eredetileg a kisváros vallási életének vizsgálatát tűzte ki célul, a témát menet közben szűkítettük le a roma vallásosság kutatására, de még így is túl nagy falatnak bizonyult, különösen hogy alig pár napot tudtunk a kutatásra fordítani. Jól megalapozott állítások megfogalmazására e rövid terepen töltött idő nem ad lehetőséget, a látottakat-hallottakat azonban szeretnénk megosztani a téma iránt érdeklődőkkel, vállalva a tévedések, félrevezető értelmezések veszélyét is.

Költséges szenvedély? A templomépítési hullámról Romániában

Pár napja a BBC összeállítást közölt a román ortodox egyház templomépítéseiről. Először egy video-anyagot tettek közzé, majd rá három napra az anyagot írott változatban is lehozták, Romania's costly passion for building churches címmel. Az összeállítás szerzője az intenzív templomépítésre csodálkozik rá, kiszámolva, hogy átlagosan havonta 10 templomot fejeznek be Romániában, azaz minden harmadik nap egyet. Mindezt közpénzből, Európa egyik legszegényebb országában, amelyben új iskolák építésére és általában a közintézményekre alig jut pénz.

„..Kiváló ember, a magyar ügyben következetes, de társaságban elviselhetetlen.” Ion Aluaş és a kolozsvári szociológia

 A címben szereplő dicsérő-zsörtölődő szavakkal Gáll Ernő jellemzi naplójában Ion Aluaşt, 1991-ben, egy balul elsült születésnapi találkozó után, amelyen „sokáig rögbimeccset kellett nézni, majd – néhány pohár után – Aluaş (már ismert) verbális agresszióját elviselni”. E szavak azonban kontextusukból kiemelve félrevezetők: a kritika annak az embernek szól, aki a 90-es évek eleji etnikai feszültségek miatt aggódó Gáll Ernő számára egyúttal a legfontosabb kapcsolat a román oldal fele, és aki mindig következetesen kiállt a nacionalizmus, gyűlölködés ellen.