Jelenleg világszerte körülbelül 7100 nyelvet beszélnek. Ezt a rengeteg nyelvet összesen mindössze 195 országban beszélik. Ha csak ezt a két számot vetjük össze, máris belátható, hogy etnikai vagy nyelvi kisebbséghez tartozni nem kivételes sorscsapás, hanem ugyanolyan természetes állapot, mint többséginek lenni. Becslések szerint a Föld 8 milliárd lakosának mintegy 30%-a ilyen kisebbség részeként éli az életét. A megközelítőleg homogén nemzetállam tulajdonképpen kivételnek számít. Főleg európai kivételnek.
E számokat nézve nyilvánvaló, hogy a többségi-kisebbségi helyzet az emberi együttélés egyik alapvető egyenlőtlenségi dimenziója, éppúgy, mint a vagyoni helyzet vagy az iskolázottság. Mi, erdélyi magyarok, azt hiszem ezt nem így látjuk. Kisebbségi helyzetünkre mindmáig nem tudunk normalitásként tekinteni. Nem jó ez így, és nemcsak azért, mert állandó frusztrációban kellemetlen élni, hanem azért sem, mert minél inkább kivételesként tekintünk magunkra, annál kevésbé vagyunk képesek szolidaritást érezni más, hozzánk hasonlóan hátrányos helyzetű csoportokkal.
*
Annak, hogy a kisebbségi helyzetünkre nem tudunk normalitásként tekinteni, legalább két oka lehet. Egyik a korábbi többségi pozíciónk elvesztése fölötti frusztrációnk. Ez mélyen belénk ivódott. A másik talán abból a történeti helyzetből ered, amelyben kisebbségbe kerültünk. Abban a korszakban, amikor a nemzetállamok asszimiláló igyekezete hallgatólagosan, de sokszor nyíltan is, nemzetközileg elfogadott stratégia volt, kisebbséginek lenni csakis megalázó, méltánytalan állapot lehetett. A méltánytalansággal szembeni tehetetlenség pedig a sérelmet és a védekezést meghatározóvá tette politikai gondolkodásunkban, zsigereinkbe ivódtak.
Azt gondolom azonban, hogy az a mai helyzet, amelyben magunkat az emberiség egyik kisebbségeként el kell képzelnünk, a száz évvel ezelőttihez képest lényegesen megváltozott. A globalizáció mindent egyneműsítő kultúrájának korában a lokális kötődések és a szűkebb közösségi identitások felértékelődtek, legalábbis potenciálisan. Új veszélyek is jöttek az átalakulással. Nem tekinthetünk el attól, hogy a nemzetek feletti szervezetek érzéketlenek az etnikai kisebbségek jogaira, a kisebbségvédelmet egyre inkább az új típusú társadalmi csoportokra szűkítik le, miközben a felerősödő szuverenista mozgalom újra a többségi hatalom korlátlanságát hirdeti. Ezek ellenére úgy gondolom, hogy a globalizáció új lehetőségeket hordoz, mind az identitásépítés, mind a politikai mozgástér tekintetében – amelyekkel nekünk is számolni kell.
*
A világ szegényekből és gazdagokból, uralkodókból és uraltakból, többségekből és kisebbségekből áll, és ez alighanem mindig is így lesz. De míg a szegénység és a hatalmi visszaélések ellen erős nemzetközi politikai mozgalmak léteznek, az etnikai-nyelvi kisebbségi helyzet globális orvoslásáért nagyon halvány a küzdelem. A nagyhatalmak a maguk kisebbségeinek elhallgattatásával vannak elfoglalva, a nemzetközi szervezetek pedig gyengék. Ha mindennapi gondjainkon és saját sérelmeinken túlmutató nemzetközi szerepet keresünk magunknak, azt leginkább a kisebbségvédelemben való szakmai és diplomáciai jelenlétben látom. Politikusainknak és civil szervezeteinknek feladatul adhatnánk, hogy aktív szereplői legyenek a nemzetközi kisebbségvédelmi fórumoknak. Tapasztalatainkból talán mások is tanulhatnak, és a más kisebbségekkel kötött szövetségek nekünk is hasznunkra válhatnának. Hozzájárulhatnak a nemzetközi jogi normáknak az erősítéséhez, amelyek végső soron a mi védettségünk legfontosabb biztosítékai is.
*
Ha pedig a kisebbségi lét normalitását el is tudnánk fogadni, levetve áldozatszerepünket és százéves frusztrációinktól, ki tudja, mekkora közösségi energiák szabadulnának fel.
