Kisebbségi intézményrendszerünkről

Ha van sikersztorija a rendszerváltás utáni történetünknek, az intézményrendszerünk kiépítése biztosan az. Harminc év alatt szerteágazó intézményrendszert hoztunk létre, Románia legtöbb magát magyarnak érző állampolgára élete szinte minden területét leélheti magyarul beszélve, magyarok által körülvéve. Ez alól ma már talán csak a szórványban élők kivételek. Ám az intézményrendszer robusztussága ellenére továbbra sincs egy elképzelésünk arról, hogy merre haladunk. Nincs egy világos jövőképünk, és nem érezzük, hogy ügyeink-gondjaink megbízható, biztos kezekben lennének.

Úgy gondolom – és erről szaktanulmányokat is írtam – hogy ezek a problémáink alapvetően az intézményrendszerünk szerkezetéből adódnak. Míg a többségi nemzetek alapvető igényeit nagyrészt állami fenntartású közintézmények szolgálják ki (oktatás, kultúra, szociális ellátás), addig a kisebbségi társadalom esetében e létfontosságú tevékenységeket jogilag különböző státuszú intézmények konglomerátumai látják el: állami intézmények, civil szervezetek, egyházak és egyházak által működtett intézmények, valamint gazdasági szervezetek. A többségi helyzethez képest kiemelkedően nagy szerep hárul a civil szervezetekre. Ezek, bár jogi értelemben civilek, valójában nem alulról szerveződő társulások, hanem a hiányzó nemzetállami intézményeket pótló, jobb híján egyesületi és alapítványi formában működő, de közfeladatot ellátó intézmények. Ez pedig társadalomszervezési szempontból számos gond forrása.

Először is akármilyen tevékenységet is folytassanak, akármilyen támogatójuk is legyen, a civil szervezetek jogilag magánintézmények, amelyek tevékenységükről legfeljebb támogatóiknak tartoznak beszámolással. Vagyis az intézményrendszerünket alkotó intézmények egy jelentős része román és magyar közpénzből úgy lát el közfeladatokat, hogy tevékenységét annak célcsoportja nem véleményezheti, értékelheti.

Másik, ugyancsak intézményrendszerünk civil részével kapcsolatos probléma, hogy e szervezetek finanszírozása időről időre túlzottan politikai befolyás alá kerül. Az állami források, román és magyar irányból egyaránt, közvetítő szervezetek révén érnek el végső felhasználóikhoz. Közismert ilyen közvetítőszervezet például a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap vagy a Pro Economica. Miután az ezekhez pályázó szervezetek társadalmi környezetüknek nem tartoznak elszámolással (a forrásszerzés sikere szempontjából ennek nincs jelentősége), a források megszerzéséhez kizárólag a közvetítő szervezeteket kell sikeresen meggyőzzék hasznosságukról. A közvetítő szervezetekben kikerülhetetlenül találkoznak a politikai és a szakmai-társadalmi érdekek, ám egyáltalán nem mindegy, hogy melyik milyen mértékben határozza meg e szervezetek döntéseit. Intézményrendszerünk jelenlegi formájában a társadalmi érdekeket képviselő szereplőknek nincs eszköze a politikai túlsúly visszaszorítására. Így a működésnek a szakmai szempontok rovására történő átpolitizálódása egy állandóan visszatérő probléma.

A legsúlyosabb gondnak viszont intézményrendszerünk koordinálatlanságát látom. Ez szükségszerűen fakad a rendszer szervezeti sokféleségéből.  Ez a sokféleség olyan széttöredezettséget eredményez, amely mellett az ugyanazon területen működő szervezetek körében nem tud kialakulni egy átgondolt munkamegosztás, sőt, a civil szervezetek együttműködés helyett egymásra inkább riválisként kénytelenek tekinteni, hisz rendszerint ugyanazokért a forrásokért versengenek. Egy egymáshoz igazított működéshez szükség volna egy szervezetek fölötti szerveződési szintre. Mivel azonban ez a szint nem létezik, felelősei sem lehetnek – a gazdátlanság-érzésünk innen ered.

Míg az állami intézményrendszerek rendszerint valamilyen nemzeti stratégiák alapján működnek, amelyek legalább időszakosan széleskörű társadalmi konszenzusnak örvendenek, nekünk semmi ehhez hasonlónk nincs. Pedig csak ilyen stratégiákhoz igazodva képzelhető el összehangolt működés az oktatás, a szociális gondoskodás és a többi, társadalmilag létfontosságú területen. Nem beszélve arról, hogy tulajdonképpen az egész intézményrendszerünk legitimitása a levegőben lóg: míg egy nemzetállam esetében az alkotmány és a hozzá kapcsolódó alaptörvények rögzítik a közösségi intézményrendszer alapelveit, kisebbségi intézményrendszerünk mögött semmi hasonló nincs.

Ha túl akarunk lépni intézményrendszerünk e működési zavarain, újra kell gondolnunk – és ha hiányoznak, ki kell dolgoznunk – működési alapelveit. El kell érnünk, hogy kisebbségi társadalmunk egyes létfontosságú területein megszülethessenek szakmai alapokon álló, átfogó stratégiák, amelyek együtt olyan integrált jövőtervé állhatnak össze, amely irányadó lehet összes döntéshozónk számára. Egy olyan dokumentum kellene ez legyen, amely minél szélesebb körű társadalmi (nem politikai) legitimitással is bír, azaz társadalmi szerződésünk is egyben.