Ha van sikersztorija a rendszerváltás utáni történetünknek, az intézményrendszerünk kiépítése biztosan az. Harminc év alatt szerteágazó intézményrendszert hoztunk létre, Románia legtöbb magát magyarnak érző állampolgára élete szinte minden területét leélheti magyarul beszélve, magyarok által körülvéve. Ez alól ma már talán csak a szórványban élők kivételek. Ám az intézményrendszer robusztussága ellenére továbbra sincs egy elképzelésünk arról, hogy merre haladunk. Nincs egy világos jövőképünk, és nem érezzük, hogy ügyeink-gondjaink megbízható, biztos kezekben lennének.
Úgy gondolom – és
erről szaktanulmányokat is írtam – hogy ezek a problémáink alapvetően az intézményrendszerünk
szerkezetéből adódnak. Míg a többségi nemzetek alapvető igényeit nagyrészt
állami fenntartású közintézmények szolgálják ki (oktatás, kultúra, szociális
ellátás), addig a kisebbségi társadalom esetében e létfontosságú tevékenységeket
jogilag különböző státuszú intézmények konglomerátumai látják el: állami
intézmények, civil szervezetek, egyházak és egyházak által működtett
intézmények, valamint gazdasági szervezetek. A többségi helyzethez képest
kiemelkedően nagy szerep hárul a civil szervezetekre. Ezek, bár jogi értelemben
civilek, valójában nem alulról szerveződő társulások,
hanem a hiányzó nemzetállami intézményeket pótló, jobb híján egyesületi
és alapítványi formában
működő, de közfeladatot ellátó intézmények. Ez pedig
társadalomszervezési szempontból számos gond forrása.
Először is akármilyen
tevékenységet is folytassanak, akármilyen támogatójuk is legyen, a civil
szervezetek jogilag magánintézmények, amelyek tevékenységükről legfeljebb
támogatóiknak tartoznak beszámolással. Vagyis az intézményrendszerünket alkotó
intézmények egy jelentős része román és magyar közpénzből úgy lát el
közfeladatokat, hogy tevékenységét annak célcsoportja nem véleményezheti, értékelheti.
Másik, ugyancsak intézményrendszerünk
civil részével kapcsolatos probléma, hogy e szervezetek finanszírozása időről
időre túlzottan politikai befolyás alá kerül. Az állami források, román és
magyar irányból egyaránt, közvetítő szervezetek révén érnek el végső
felhasználóikhoz. Közismert ilyen közvetítőszervezet például a Communitas
Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap vagy a Pro Economica. Miután az ezekhez
pályázó szervezetek társadalmi környezetüknek nem tartoznak elszámolással (a
forrásszerzés sikere szempontjából ennek nincs jelentősége), a források megszerzéséhez
kizárólag a közvetítő szervezeteket kell sikeresen meggyőzzék hasznosságukról.
A közvetítő szervezetekben kikerülhetetlenül találkoznak a politikai és a szakmai-társadalmi
érdekek, ám egyáltalán nem mindegy, hogy melyik milyen mértékben határozza meg
e szervezetek döntéseit. Intézményrendszerünk jelenlegi formájában a társadalmi
érdekeket képviselő szereplőknek nincs eszköze a politikai túlsúly
visszaszorítására. Így a működésnek a szakmai szempontok rovására történő
átpolitizálódása egy állandóan visszatérő probléma.
A legsúlyosabb
gondnak viszont intézményrendszerünk koordinálatlanságát látom. Ez
szükségszerűen fakad a rendszer szervezeti sokféleségéből. Ez a sokféleség olyan széttöredezettséget
eredményez, amely mellett az ugyanazon területen működő szervezetek körében nem
tud kialakulni egy átgondolt munkamegosztás, sőt, a civil szervezetek együttműködés
helyett egymásra inkább riválisként kénytelenek tekinteni, hisz rendszerint
ugyanazokért a forrásokért versengenek. Egy egymáshoz igazított működéshez
szükség volna egy szervezetek fölötti szerveződési szintre. Mivel azonban ez a
szint nem létezik, felelősei sem lehetnek – a gazdátlanság-érzésünk innen ered.
Míg az állami
intézményrendszerek rendszerint valamilyen nemzeti stratégiák alapján működnek,
amelyek legalább időszakosan széleskörű társadalmi konszenzusnak örvendenek,
nekünk semmi ehhez hasonlónk nincs. Pedig csak ilyen stratégiákhoz igazodva képzelhető
el összehangolt működés az oktatás, a szociális gondoskodás és a többi,
társadalmilag létfontosságú területen. Nem beszélve arról, hogy tulajdonképpen
az egész intézményrendszerünk legitimitása a levegőben lóg: míg egy nemzetállam
esetében az alkotmány és a hozzá kapcsolódó alaptörvények rögzítik a közösségi
intézményrendszer alapelveit, kisebbségi intézményrendszerünk mögött semmi
hasonló nincs.
Ha túl akarunk
lépni intézményrendszerünk e működési zavarain, újra kell gondolnunk – és ha
hiányoznak, ki kell dolgoznunk – működési alapelveit. El kell érnünk, hogy
kisebbségi társadalmunk egyes létfontosságú területein megszülethessenek
szakmai alapokon álló, átfogó stratégiák, amelyek együtt olyan integrált
jövőtervé állhatnak össze, amely irányadó lehet összes döntéshozónk számára. Egy
olyan dokumentum kellene ez legyen, amely minél szélesebb körű társadalmi (nem
politikai) legitimitással is bír, azaz társadalmi szerződésünk is egyben.
