Elmagányosodás,
persze, bárhol bekövetkezhet, és kivándorlás esetén sem elkerülhetetlen. Új
barátok szerzése sosem könnyű, de ma már az itthon hagyott kapcsolatok
megszakadása sem szükségszerű. A máramarosi vendégmunkásoknál különösen
látványos, ahogy a kibocsátó közösséghez fűződő kapcsolataik a külföldi munka
során is megmaradnak. Az idegen országba ők csak dolgozni mennek, beilleszkedni
meg sem próbálnak, referencia-közösségük az itthoni marad. A falujuk, városuk
számukra olyan erős kötelék, amelytől nem tudnak és nem is akarnak elszakadni.
Keresetüket hazahozzák, a közösségen belüli megmérettetés részeként itthon
építenek luxusházakat. A fiatalok házastársat itthon keresnek maguknak, a nyári
szabadságok idején esküvőktől hangosak a falvaik. Temetni is hazahozzák
halottjaikat.
Ám a hozzám
közelebb álló kivándorlástörténetekben, főleg fiatalokéban, a közösség inkább
fojtogató kötelékként jelenik meg, amelytől szabadulni akarnak. Azokat a
kapcsolatokat, amelyek megtartó erőként, támaszként kellene működjenek, inkább
béklyóknak érzik: szabadságukat korlátozó, mindennapjaikat megkeserítő
köteléknek.
*
Ha igaz, hogy egy
helyhez való kötődésben az emberi kapcsolatok a legfontosabbak, foglalkoznunk
kell ezek természetével is. Mindenekelőtt észre kell vennünk, hogy ezen a téren
nagy változások történtek. Nagyszüleink beleszülettek az emberi kapcsolatok
sűrű szövedékébe, rokonok, szomszédok, a falu világába, egy mai fiatal számára
azonban mindez már nem létezik. Őt, szűk családján kívül, többnyire volt
iskolatársakból és munkatársakból álló baráti kör veszi körül. Kit többen, kit
kevesebben – rendszerint jóval kevesebben.
Könnyű volna ezt az
individualizáció nyakába varrni, kényelmesen belesüppedve valamiféle
nosztalgikus, modernitásellenes diskurzusba, ám nem lehet ilyen könnyen
megúszni. A szabadságért ugyanis nem kell feltétlenül társtalansággal fizetni,
hisz az individualizáció nem azonos az elmagányosodással. Csupán a
közösségépítés módja változott meg: ma másként kell közösségeket építenünk,
mint a régi világban. A régi falu kapcsolatai sem voltak maguktól adottak, de
tudtuk, hogyan kell ápolni őket: tudtuk, melyik keresztelőre és esküvőre kell
elmenni, mikor milyen ajándékot kell vinni, mikor kell kalákába visszasegíteni.
Ma viszont megtartó emberi viszonyok csak tudatos, aktív kapcsolatépítéssel
teremthetők meg. Ez új kihívás: nem igazán tudjuk, hogyan kellene csináljuk,
mert ilyen mintákat nem örököltünk. A kommunista hatalom ráadásul ez ellenében
dolgozott: az atomizált, ellenőrizhetőbb társadalmat részesítette előnyben. A kölcsönös
gyanakvást erősítette, az eredmény pedig egy bizalmatlanabb, mogorvább, kevésbé
segítőkész társadalom lett, mint a nálunk jóval individualizáltabb Nyugat.
A szocializmusnak
rég vége, ám a közösségek erősítése terén azóta sem állunk jobban. Továbbra
sincsenek rá receptjeink, de még csak elmélkedni és vitatkozni sem szoktunk
róla. Politikai program sincs rá, pályázati kiírás sincs. Talán az iskolák
végzik e téren a legjobb munkát. Nekik viszonylag könnyű dolguk van, hiszen a
kortárscsoportban a kapcsolatok szinte maguktól szövődnek. Lehet persze ezt is
rosszul csinálni – lásd a sokasodó bullying problémákat –, de lehet jól is:
szakkörökkel, a diák-önszerveződés ösztönzésével, extracurriculáris programokkal.
Az iskolából
kilépve azonban eltűnik az a közeg, amelyben a kapcsolatok szinte maguktól
szövődtek. Ha pedig a munkahely sem hozza a várt új barátokat, fokozódik az
elszigetelődés, marad a szűk rokonság, de inkább csak a család, amely segít, de
elvárásokat is támaszt és gyakran fojtogat. Egy tudatosan épített
kapcsolatháló, a magunk által megválasztott közösség egészen más lenne –
csakhogy ilyen közösségek többnyire nem épülnek ki a fiatalok körül.
A taszító
kötelékektől való menekülés és a pozitív kötődések hiánya az egyetem elvégzése
után csattanhat igazán. A kivándorlással ilyen helyzetben nincs veszítenivaló.
A várható hasznok és veszteségek mérlegelésekor nincs ott a kapcsolatok elvesztésének
súlya.
A
jelentéktelennek tűnő kis közösségek erősítése és támogatása a látszat ellenére
talán a legfontosabb társadalomépítési feladat. Az egészséges emberi
kapcsolatok a jó élet elengedhetetlen feltételei, hálójukat pedig apró
szerveződések szövik: egyesületek, klubok, körök, vallási közösségek, közösségi
házak és kulturális központok. Kávéházak, coworking terek, amatőr focicsapatok
és bicikliklubok.
Tudom, hogy
mindez árral szembeni úszás. Alig telik el hét, hogy ne találkoznánk újabb
felméréssel, újságcikkel a Robert Putnam óta szállóigévé vált, magányosan
tekéző emberekről, a vendégségbe járás ritkulásáról, a magány járványáról.
Nemcsak a kommunizmus örökségéről van tehát szó, világjelenség ez. A trend
azonban nem érvényteleníti a feladatot, inkább annak sürgősségére mutat rá: ha
a kapcsolatok ma már nem szövődnek maguktól, tenni kell értük.
Az
intézményalapítások és az infrastruktúra-építés mellett ideje a kis
közösségekre is jobban figyelni. A beton is kell – egy jól kitalált tér maga is
kapcsolatokat szül –, de a kötődésekbe és a bizalomba is fektetni kell. Hogy
amikor egy fiatal a maradás és az elmenés között mérlegel, a serpenyőben ott
legyen azoknak a súlya is, akiket itt kellene hagynia.
