Pár éve történt, hogy családi-baráti körben útépítésekről beszélgettünk. Szóba került, hogy végre bicikliút fog épülni két zsúfolt városrész között. Beindult a fantáziánk az áhított bringaút kapcsán, latolgattuk, kinek mennyire könnyítené meg az életét. Aztán az egyik beszélgetőtárs így szólt: „Ha EZEK fogják megépíteni, mit várhatunk tőle?” Mint vitathatatlan igazság zárta le a beszélgetést az ismerős szentencia.
Ez a mondat beégett
a retinámba. Úgy érzem, az erdélyi magyar-román viszony sok nyomorúsága
sűrűsödik benne. Először is: EZEK, vagyis tulajdonképpen AZOK, azok ők, azok
nem mi vagyunk. MI nem vállalunk közösséget VELÜK.
Van a mondatban
egy kis felsőbbrendűség-tudat is: ezek semmire sem képesek. Minden, amit ezek
csináltak az elmúlt száz évben, szar. Ezeket tulajdonképpen lenézzük.
És van benne egy
harmadik, nem kimondott üzenet is: hogy minden, amit az utóbbi száz évben mi
magunk csináltunk itt, velük közösen, jót és rosszat, azt EZEKNEK
tulajdonítjuk. Az nem a mi érdemünk, de legfőképpen: nem minket terhel, nem
vállaljuk. Mintha ott sem lettünk volna. Pedig a kommunistáink egy része magyar
volt, nem is akármilyen része. A szocializmus építőmérnökeinek egy része is
magyar volt, magyar munkások is építették a blokknegyedeket. Magyar aktivisták
is kollektivizáltak, magyar téeszelnökök is hamisították a statisztikákat, ahogy
lehetett, magyar falusiak is loptak a kollektívtől, amit lehetett. Mindez nem
számít. Nem számít, hogy együtt építettük ezt a világot, elhatárolódunk tőle.
Az otthonunktól.
Ha sorra vesszük,
mi minden taszíthat el e helytől, ez az érzelmi elhatárolódás a benne élő
másoktól, a közös múltunktól és a velük együtt létrehozott világunktól, biztosan
egyike ezeknek. Önromboló csapda ez a javából, amelyből ki kell törni valahogy.
*
Messze mutat ez a
kérdés, a román-magyar viszony összetettségéig és évszázados leterheltségéig.
De muszáj kezdenünk vele valamit. Az együttélés receptjének bűvös szava sokáig
a tolerancia volt. Nem hiszem, hogy ez elég. A gyűlöletnél a tolerancia ugyan
sokkal jobb és több, de ahhoz, hogy az együttélés ne csak elviselhető, hanem
erőt adó is legyen, a toleranciát elfogadássá kellene alakítani.
Az elfogadás
azonban nemcsak a másiknak szól. Ha otthonunknak akarjuk érezni ezt a helyet,
vállalnunk kell mindazt, amit itt – velük együtt – létrehoztunk, a
blokknegyedeket és a bicikliutakat, a közös kudarcokat és a közös sikereket. Egy
nem magunkénak tekintett világban nem lehet otthon lenni.
*
Egy román-magyar
viszony erősítését célzó projekt számára nem túl kedvező a konjunktúra.
Többszörös ellenszéllel kell számolni. Bármilyen közeledés alapja a felek találkozása
és egymás megértése – de közben minden jel azt mutatja, hogy a találkozások
ritkulnak, az életünk erősödő mértékben külön zajlik. Részben az
intézményeinkben, de egyre inkább a munkahelyen és a szabadidőben is. Ezzel egyidőben
– és ettől nem függetlenül – egymás nyelvét is egyre kevésbé ismerjük. A fiatal
magyar nemzedékek román nyelvismerete egyre gyengébb, a román fiataloké pedig
magyarból a nulla felé közelít.
Ellenszél forrása
az is, hogy sok az ellenérdekelt fél is. A gyűlölködés fenntartásához sokaknak érdeke
fűződik, mindkét oldalról, akik termelik is a gyűlöletbeszédet szorgalmasan. A
gyűlölködés fanatikusainak mindig is volt és lesz is egy előnye az elfogadás rendszerint
mérsékeltebb képviselőivel szemben, újdonság azonban, hogy nemzetközi szeleket
is befoghatnak vitorláikba. Mint ahogy az is új, hogy mindezt egy megváltozott,
ellenőrizhetetlen online térben tehetik. Ám az ellenszelek ellenére is tenni
kell valamit.
