Ezek?

Pár éve történt, hogy családi-baráti körben útépítésekről beszélgettünk. Szóba került, hogy végre bicikliút fog épülni két zsúfolt városrész között. Beindult a fantáziánk az áhított bringaút kapcsán, latolgattuk, kinek mennyire könnyítené meg az életét. Aztán az egyik beszélgetőtárs így szólt: „Ha EZEK fogják megépíteni, mit várhatunk tőle?” Mint vitathatatlan igazság zárta le a beszélgetést az ismerős szentencia.

Ez a mondat beégett a retinámba. Úgy érzem, az erdélyi magyar-román viszony sok nyomorúsága sűrűsödik benne. Először is: EZEK, vagyis tulajdonképpen AZOK, azok ők, azok nem mi vagyunk. MI nem vállalunk közösséget VELÜK.

Van a mondatban egy kis felsőbbrendűség-tudat is: ezek semmire sem képesek. Minden, amit ezek csináltak az elmúlt száz évben, szar. Ezeket tulajdonképpen lenézzük.

És van benne egy harmadik, nem kimondott üzenet is: hogy minden, amit az utóbbi száz évben mi magunk csináltunk itt, velük közösen, jót és rosszat, azt EZEKNEK tulajdonítjuk. Az nem a mi érdemünk, de legfőképpen: nem minket terhel, nem vállaljuk. Mintha ott sem lettünk volna. Pedig a kommunistáink egy része magyar volt, nem is akármilyen része. A szocializmus építőmérnökeinek egy része is magyar volt, magyar munkások is építették a blokknegyedeket. Magyar aktivisták is kollektivizáltak, magyar téeszelnökök is hamisították a statisztikákat, ahogy lehetett, magyar falusiak is loptak a kollektívtől, amit lehetett. Mindez nem számít. Nem számít, hogy együtt építettük ezt a világot, elhatárolódunk tőle. Az otthonunktól.

Ha sorra vesszük, mi minden taszíthat el e helytől, ez az érzelmi elhatárolódás a benne élő másoktól, a közös múltunktól és a velük együtt létrehozott világunktól, biztosan egyike ezeknek. Önromboló csapda ez a javából, amelyből ki kell törni valahogy.

*

 

Messze mutat ez a kérdés, a román-magyar viszony összetettségéig és évszázados leterheltségéig. De muszáj kezdenünk vele valamit. Az együttélés receptjének bűvös szava sokáig a tolerancia volt. Nem hiszem, hogy ez elég. A gyűlöletnél a tolerancia ugyan sokkal jobb és több, de ahhoz, hogy az együttélés ne csak elviselhető, hanem erőt adó is legyen, a toleranciát elfogadássá kellene alakítani.

Az elfogadás azonban nemcsak a másiknak szól. Ha otthonunknak akarjuk érezni ezt a helyet, vállalnunk kell mindazt, amit itt – velük együtt – létrehoztunk, a blokknegyedeket és a bicikliutakat, a közös kudarcokat és a közös sikereket. Egy nem magunkénak tekintett világban nem lehet otthon lenni.

*

Egy román-magyar viszony erősítését célzó projekt számára nem túl kedvező a konjunktúra. Többszörös ellenszéllel kell számolni. Bármilyen közeledés alapja a felek találkozása és egymás megértése – de közben minden jel azt mutatja, hogy a találkozások ritkulnak, az életünk erősödő mértékben külön zajlik. Részben az intézményeinkben, de egyre inkább a munkahelyen és a szabadidőben is. Ezzel egyidőben – és ettől nem függetlenül – egymás nyelvét is egyre kevésbé ismerjük. A fiatal magyar nemzedékek román nyelvismerete egyre gyengébb, a román fiataloké pedig magyarból a nulla felé közelít.

Ellenszél forrása az is, hogy sok az ellenérdekelt fél is.  A gyűlölködés fenntartásához sokaknak érdeke fűződik, mindkét oldalról, akik termelik is a gyűlöletbeszédet szorgalmasan. A gyűlölködés fanatikusainak mindig is volt és lesz is egy előnye az elfogadás rendszerint mérsékeltebb képviselőivel szemben, újdonság azonban, hogy nemzetközi szeleket is befoghatnak vitorláikba. Mint ahogy az is új, hogy mindezt egy megváltozott, ellenőrizhetetlen online térben tehetik. Ám az ellenszelek ellenére is tenni kell valamit.

Ha nem akarjuk tovább mástól várni a megoldást, egy új, pozitív román-magyar viszony kialakítását, azt hiszem, a hétköznapokban kell elkezdenünk. Olyan civil mozgalomról álmodozom itt, amelyben először is figyelünk a román-magyar találkozások során a barátság gesztusaira. A lépcsőházban, a lakószövetségben, a szomszéd falvak közötti focimeccsen, a szakmai testületekben, civil szervezetekben. Amelyben az elkötelezettebbek, a román hasonló kezdeményezésekkel együttműködve – amelyekből jelenleg mintha több lenne, mint a magyar oldalon – eljutnak egy tudatos, szervezett kommunikációs stratégiáig. Szembe menve kisebbségi sérelmi beidegződésekkel, a többségi fölénnyel és elutasítással, és a tehetetlenség érve mögé bújó közönnyel.