„És hát az is fölvethető, hogy a magyar értelmiség elvégzi-e a dolgát. Nem nagyon. Nem gondolkodik elég nagy léptékűen, túlságosan alkalmazkodik, fantáziátlan, nem képzeli el magának ezt az országot, nem álmodja meg saját magát.”
Esterházy Péter
Nem tudom, mások hogy vannak vele, de szerintem meglepően ritkán próbáljuk meg elképzelni, milyennek szeretnénk látni húsz-harminc év múlva erdélyi magyar közösségünket. Mintha a kialakult helyzetünkhöz kissé fatalistán viszonyulnánk, visszafogva fantáziánkat egy kívánatos jövő elképzelésében. Nem másokat szeretnék hibáztatni itt, inkább önkritika ez, az az önkritika, amely a jelenlegi politikai bizonytalanság által is erősítve az itt következő gondolatok leírására sarkalt. Egy társadalomszervezési fantáziálás fog tehát itt következni, egy lehetséges reform-program vázlata, amely annak tudatában született, hogy senki sem kért fel a megírására, és annak is tudatában, hogy a hozzá szükséges biztos tudással sem rendelkezem, legalábbis a cél jelentőségéhez mérten. Ám nem is a semmiből indul ez az elmélkedés, felvázolása előtt igyekeztem összefoglalni, hol látom erdélyi közösségünk súlyosabb gondjait. Ezeket itt lehet elolvasni, de röviden itt is összefoglalom őket.
Egy szubjektív helyzetelemzés
Nem igazán ismerjük a helyet, ahol élünk. Az örökös gazdasági gondjaink mellett legsúlyosabb problémánknak az elvándorlást tartom. Ennek számos oka van, de úgy gondolom, ezek egyike az, hogy keveset jelent számunkra Erdély, mint hely. Erdély egészéről nincs egy részletesebb képünk, csak a legiskolázottabbaknak van az egyes régiókhoz, helyekhez, műemlékekhez fűződő tudásuk, és itt elsősorban történeti tudásra gondolok. A helyekhez fűződő személyes tapasztalatuk pedig nekik is alig van. Márpedig egy helyhez nehéz úgy ragaszkodni, hogy az alig jelent valamit számunkra.
Nem állunk túl jól az emberi kapcsolatainkkal. A hely jelentései mellett, de talán annál is erősebben, a személyes kapcsolatok köthetnek egy helyhez. Nekünk pedig súlyos gondjaink vannak e téren. A hagyományos közösségek felbomlottak, ami önmagában nem volna baj, de helyette új közösségeket kellett volna építeni. Úgy látom, a családon és néhány baráton kívül az átlagos honfitársunk körül alig van megtartó közösség, ráadásul a kapcsolatok gyakran olyan kényszer-kapcsolatok, amelyek inkább terhet jelentenek, mint segítséget. A nagy politikai programok mellett ez egy jelentéktelen problémának tűnhet, pedig nem az, hisz a magány és a mérgező emberi viszonyok egyaránt az elvándorlás melegágyai.
Továbbra sincs egy jónak nevezhető román–magyar viszony. A nyílt román–magyar konfliktus ma már szerencsére jóval ritkább, mint harminc évvel ezelőtt, ez azonban nem jelenti azt, hogy a két közösség közötti bizalom nőtt volna. A szélsőséges hangok nem tűntek el, és a közösségi média megjelenésével kontroll nélkül áradhat a gyűlöletbeszéd – miközben a közeledéssel senki sem foglalkozik. A két közösség közötti kommunikációt egyre nehezíti a kölcsönös nyelvismeret romlása, miközben az emberi kapcsolatok általános leépülése a személyes érintkezések számát is rohamosan csökkenti.
Nincs világos pozíciónk Bukarest és Budapest között. Két állam között élünk. Románia az országunk, Magyarországhoz nyelvünk, kultúránk, történelmünk és nemzeti kötődésünk kapcsol. Mindkét kapcsolat természetes. Az viszont már egyáltalán nincs rendjén, hogy időről időre úgy érezzük, mintha választanunk kellene közöttük. Pedig nem választhatunk, legalábbis ha meg akarunk maradni erdélyi magyaroknak. Meg kell találnunk a köztes létnek azt a formáját, amelyben úgy lehetünk Románia teljes jogú polgárai és a magyar nemzet részei, hogy közben erdélyi magyar közösségként se adjuk fel önállóságunkat.
Történelmileg rögzült sérelmi attitűdünk akadályoz abban, hogy kisebbségi helyzetünkhöz normalitásként tudjunk viszonyulni. Emberek százmilliói élnek úgy, hogy nyelvük, kultúrájuk vagy etnikai közösségük nem azonos az ország többségéével. Vagyis kisebbségiek, akárcsak mi. Egyesek sokkal jobb helyzetben vannak mint mi, és rengetegen sokkal rosszabban. Amíg a kisebbségi helyzetünkre csak egykori többségiként tudunk gondolni, olyan pszichológiai terhet hordozunk, amely fölöslegesen nyomasztja életünket.
Kisebbségi intézményrendszerünknek több működési anomáliája is van. Végül pedig úgy látom, hogy intézményrendszerünk felépítését és működését is át kell gondolnunk. Három és fél évtized alatt tekintélyes intézményrendszerünk épült ki, amely életünk szinte minden területét lefedi, ennek ellenére továbbra sem érezzük, hogy létfontosságú ügyeinknek felelős gazdái lennének. És ha lennének is, nincsenek olyan stratégiáink, amelyek segítenék az összehangolt tevékenykedést, és végképp nincs egy olyan közös jövőtervünk, amely az intézményrendszer egésze számára irányadó lehetne. Így az intézményrendszer alacsony hatásfokkal működik és nem nyújtja azt az érzést, hogy a jövőnk, legalább a lehetőségekhez mérten, kiszámítható.
Egy romániai magyar újratervezés elemei
A fenti helyzetképből kiindulva, nem gondolva a megvalósíthatóság korlátaira, a következő pontokon kezdeném el kisebbségi társadalmunk újragondolását:
A. Integráció: a jobb életminőséget nyújtó, biztonságot adó, megtartó kötelékek erősítése. Az emberi viszonyok minőségének javulásához szükség van a kapcsolatok tudatos erősítésére, a bizalom forrásainak támogatására. A kiszolgáltatottakra, elesettekre való fokozott odafigyelésre, az egyenlőtlenségek mérséklésére, a hatalmaskodás korlátozására. Az emberi kapcsolatok humánusabbá tételének számos lehetséges eszköze van. Sokat javíthat rajtuk az egyesületi élet felkarolása, az alulról szerveződő civil szerveződések sokaságának támogatása, a gondoskodás intézményeire való odafigyelés. Fontos lenne a kérdés tudatos, programszerű tematizálása, tudatosítása is – médiában, oktatásban, egyházakban.
B. Intézményrendszerünk működésének újragondolása.
B1. Intézményrendszerünk funkciók szerinti integrálása. Míg a többségi nemzetek igényeit többségében állami intézmények szolgálják (oktatás, közművelődés, szociális ellátás, közigazgatás, sajtó stb.), addig a kisebbségi társadalom esetében e létfontosságú tevékenységeket jogilag különböző státuszú intézmények konglomerátumai látják el: állami intézmények, civil szervezetek, egyházak, egyházak által működtetett intézmények, gazdasági szervezetek. Az egy-egy létfontosságú területhez tartozó intézmények nem működhetnek közös stratégia nélkül. Nem működhetnek egymástól elszigetelten és koordinálatlanul, egymás versenytársaiként. Működésük sem szabályozható magánjellegű, civil szervezetekként, legalábbis ha közpénzből közügyet szolgálnak.
B2. Politikai intézményrendszerünk újratervezése, a civil és politikai tevékenységek szétválasztása. Politikai rendszerünk egyike a létfontosságú intézményi területeknek, melynek célja a társadalmi érdekek politikai megfogalmazása és képviselete. Helyet kell tehát adjon a lehetséges politikai értékrendeknek, lehetővé kell tennie, hogy minden társadalmi csoport érdeke becsatornázhatóvá váljon a politikai érdekképviseletbe. A többivel egyenrangú intézményi területként nem állhat a többi fölött, a teljes intézményrendszer irányítása nem a politika feladata. A létfontosságú intézményi területek működésében a szakmai-társadalmi érdekek prioritást kell élvezzenek a politikai érdekekhez képest. Ugyanakkor a politikai rendszerünknek is szüksége van a társadalmi ellenőrzésre.
B3. Az intézményrendszer egészének integrálása, közösségi szintű tervezés, felelősségdelegálás, forráselosztás és beszámolási kötelezettség. A létfontosságú intézményi területeknek szükségük van hosszú távú, közös célokra és működésük összehangolására. Ezt leginkább talán egy olyan testület valósíthatná meg, amelyet a kiemelt fontosságú intézményi területek képviselői alkotnak. E szakmai testületek képviselőiből álló tanács – nevezzük Közösségi Tanácsnak – feladata lehetne egy átfogó romániai magyar közösségi stratégia, egy „Jövő Paktum” kidolgozása. A Közösségi Tanács tehát az intézményrendszer legfelső szintű integrációját megvalósító intézményünk lehetne, amely meghatározza a stratégiai célokhoz igazodó forráselosztási elveket is, és azok érvényesülését is ellenőrzi.
B4. Egy ilyen Közösségi Tanács könnyen egy szűk, ellenőrzés nélküli elitintézménnyé válna. A szélesebb társadalmi konszenzus és társadalmi ellenőrzés érdekében szükség volna még egy ennél jóval szélesebb körű testületre is, amely az erdélyi magyarság egészét, annak összetettségében reprezentálja. Egy ilyen Közösségi Kongresszus tagjainak összeválogatása nem lenne egyszerű kihívás, de végső soron technikai feladat volna, amelyhez találhatók inspiráció-források. Intézményi és területi delegáltak mellett a különböző társadalmi csoportokat reprezentáló képviselők is helyet kellene találjanak benne, akik akár sorsolással is kiválaszthatók. Ha lenne egy ilyen kongresszusunk, az ő feladata lehetne a Közösségi Tanács tagjainak felhatalmazása, az irányadó Jövő Paktum elfogadása, a Jövő Paktum céljainak időszakos felülvizsgálata, e célok megvalósulásainak követése.
C. Kisebbségi társadalmunk viszonyának tisztázása Romániával és Magyarországgal, köztes helyzetünk elvi és intézményes rendezése. A román társadalom és a román állam irányába világossá kell tenni, hogy a román állampolgárok közösségének részeként az ország érdekein dolgozó állampolgárok vagyunk, nem egy másik ország titkos ügynökei. Magyarország, elsősorban a magyar társadalom számára azt kell világossá tenni, hogy a magyar kultúrát és nemzetet gazdagító, de a magyar nemzeten belül önállósággal bíró, autonóm nemzetrész vagyunk. Egy olyan magyar–magyar viszonyt kell kialakítanunk, amely révén a magyar nemzet a világban általunk erősebb, mi pedig a magyar állammal való viszonyunk révén, kisebbségi közösségként nagyobb biztonságban vagyunk. A két ország közötti pozíciónk elvi tisztázása mellett intézményes viszonyunk rendezése is szükséges.
C1. A román állammal való viszonyunkban túl kellene lépnünk azon a kialakult helyzeten, amely érdekérvényesítésünket informális alkudozások révén teszi lehetővé, és amelyben kormányrészvételünk a román pártpolitikai helyzet függvénye.
C2. A magyar állammal a szavazati jog és forráselosztás kérdéseinek rendezése szükséges. Egy olyan választási rendszerre van szükségünk, amelyben lehetőségünk van a magyar parlamentbe konzultatív jogkörű képviselőket küldeni, de amellyel a magyarországi belpolitikát közvetlenül nem befolyásoljuk. A határon túli magyar kisebbségek – köztük az erdélyi – támogatási rendszerét a magyar pártpolitikától szintén függetleníteni kellene, felhasználását pedig a fentiekben érintett stratégiai célokhoz igazítva alakítani, konzultálva a Közösségi Tanáccsal és Kongresszussal.
D. A román többséggel való viszonyunk újragondolása és megerősítése. Jövőnk továbbra sem képzelhető el a velünk együtt élő népektől függetlenül, mindenekelőtt a többségi román közösségtől. Bármilyen jövőt is tervezzünk, annak realitása nagymértékben függ a román többségtől, a közösségünk és törekvéseink románok általi megítélésétől. A román–magyar kapcsolatok erősítése, egymás megítélésének javítása ezért soha meg nem szűnő, állandó feladat, amit gyakran ellenszélben, a viszony megrontásában érdekeltekkel szembemenve kell végezni. A jó viszony megteremtése és fenntartása stratégiai tervezést igényel, vagyis helyzetfeltárást, tervezést, forrásallokációt, elszámolást. Továbbra is dolgozni kell a román nyelv iskolai oktatásának kérdésén, és a magyar nyelv románok általi intézményes elsajátításának lehetőségét is meg kell teremteni.
E. Az erdélyi magyar összetartozás-tudat megerősítése. A magyar nemzet részeként egy olyan erdélyi magyar identitásra van szükségünk, amelynek talaján állva sorskérdéseinkre önállóan kereshetünk válaszokat. Nem egy újonnan kitalált identitásra van szükség, hanem csak az amúgy is megélt másságunk létjogosultságának kimondására, e sajátosságunk megerősítésére. Ez sem egyszerű feladat, hisz az identitáspolitika nagy csatatér, amelyen nemzetállami arzenálok és globális erők között kell helyet követelni. Új esélyt ad azonban egy ilyen törekvésnek a partikuláris identitások felértékelődése a globalizáció keretében.
F. És végül, erőt és hitet adhat közösségünk számára, ha felismerjük és tudatosítjuk, hogy kisebbségi helyzetünk nem kivételes. Egyike vagyunk a világ számtalan kisebbségének, azok között pedig – bár helyzetünk változó – az egyik szerencsés helyzetű kisebbség vagyunk. E helyzetfelismerésre építve közösségünk a kisebbségek globális érdekérvényesítő törekvésében is szerepet vállalhat. Egy olyan globális politikai hivatást is megfogalmazhatunk, amely túlmutat mindennapi, rövid távú érdekharcainkon.
*
Tudom, hogy a fentiek kissé naivan hangzanak. Az intézményi és személyi ellenérdekeltségek mellett azért is, mert alaposabb kidolgozásukhoz és gyakorlatba ültetésükhöz olyan mértékű társadalmi vitákra lenne szükség, amelyekhez jelenleg sem elkötelezett szereplők, sem a megfelelő keretek nem állnak rendelkezésünkre. Írásomra ezért úgy is tekintek, mint amelynek elsődleges célja a párbeszédre hívás a felvetett kérdésekben. Mert az igazi naivitás talán nem is az, hogy a valóságtól elrugaszkodott jövőt képzelünk el, hanem ha azt hisszük, hogy jövőkép nélkül is eljutunk valahová.
